4.

843 52 13
                                    


Épp tovább adta a szolgálójának a jutalmát, mikor a bárdok muzsikálni kezdtek. Apám ezt látva, szórakozottan folytatta.

– Remek! Már mindketten ott álltok! Nyissátok hát meg, a Valyriai hagyományaink szerint is az ünnepséget az első tánccal!

Egy villanásra elkerekedett a szemem de kipillantva Alicentre, megerősített, hogy a tánctudásomban kivetni való nem akad, nincs miért aggódnom.

Bácsikám nyújtotta a kezét és a protokoll szerint, ékes szavakkal felkért táncolni.

Természetesen tudtam, hogy táncolni fogunk, de mégis lesokkolt. Berögzült mozdulattal nyújtottam a kezem, amit megérintve magához húzott. Derekamat biztos kézzel tartotta, forró érintése a ruhámon keresztül is égette a bőrömet.

A muzsikálás hangosabb lett és a hangzavar körülöttünk elcsendesedett. Ő is, úgy mint én, szigorúan a tánclépés szabályainak megfelelően keringtünk, ami számára roppant unalmas lehetett, így inkább szóra nyitotta a telt ajkait.

– Mosolyogj, mert a végén még azt fogják hinni, hogy rosszul táncolok!

Önkéntelenül elmosolyodtam. Most először, nem figyeltem a szabályokra, karjaiban fesztelen lettem.

– Megnyugodhatsz Bácsikám, ettől a szóbeszédtől a mosolyom, egész biztos, hogy nem fog megvédeni... – közöltem kimérten. Ő is nagyon jól tudta, hogy az előbbi feltevése, eleve hamvába holt. Az udvar szereti a dolgait elferdíteni, majd azon hosszan csámcsogni.

– Nade, Hercegnő! – nevetett fel és ez a szokásunk, hogy egymásközt valyriai nyelven beszelünk egyre hasznosabbnak tűnt. De így is vigyáznunk kell, hogy ki hallja. Nem tudhatjuk, hogy kik azok a kevesek, akik még értik.

– Sss! – csitítottam a nevetését. – Mindenki Téged néz!

– Nem! – rázta meg enyhén a fejét és a tekintete átható lett. – Téged néznek! Mióta beléptél a terembe... – egy rövid időre, észrevétlenül a fülemhez hajolt – Csak úgy ragyogsz! – suttogta alig hallatóan. Szavai simogatták a szívemet és oly közel hajolt hozzám, hogy ezüst tincsei a csupasz vállamat csiklandozták majd mielőtt kiegyenesedett volna, mély levegőt véve, édes illata megtöltötte a tüdőmet. Rögtön felismertem a virágot, mit érzek. A levendula az, akár a szemében megbúvó árnyalat. Tökéletes választás számára.

Elöntötte a pír az arcomat és zavaromba csak egy vérszegény „Köszönöm."-re futotta. Ezután csupán élvezni bírtam ezeket az új és szokatlan érzéseket, miket kivált belőlem és még sohasem éreztem azelőtt.

A tánc véget ért, elengedve lépett távolabb tőlem. Kimelegedve, a helyemen lehúztam a maradék mézbort, hogy azzal csillapítsam háborgó lelkemet de mit sem ért.

Az este további részében néha megengedtem magamnak, hogy felé pillantsak de Apám árnyékától nem látszódott jól, végül korán távozott és vissza sem tért.

Másnap reggel már a királyi étkezőbe tartottam, amikor Apám haragos hangja ütötte meg a fülemet. Egyik folyosó után kanyarodtam a másikra, és egy lépcsőfordulóban állva hallgattam ki a veszekedést.

– Bátyám, csillapodj!

– Engem Te ne csitíts! Láttam, hogy néztél rá!

– Nem csináltam semmit... Már néznem sem szabad?

– Ő az egyszem lányom! Még csak egy gyerek...

– Hamarosan kérői lesznek, akkor is így fogsz erről vélekedni, vagy csak a szerény személyem zavar? – Apám erre csöndbe burkolózott. – Gondoltam.

– Daemon, várj! – szólt utána, de a Sötét Nővér ütemes csilingelése jelezte, hogy már sietve távozott.

Nem igazán értettem, hogy pontosan min ment a vita de nem tetszett, hogy Apám megint korlátozni akarja a Bácsikámat. Reggeli helyett irányt váltottam és a lovardát vettem célba. Kerülőúton de gyorsabban értem oda és a fekete paripája mellé állva, még volt annyi időm, hogy rendbe szedve magam, simogatni kezdtem a telivér üstökét.

– Hercegnő! – szólt meglepődve a hátam mögül. – Mit keresel a lovamnál?

– Nem üdvözöltél, mikor megjöttél... Most pedig köszönés nélkül mennél?! – néztem rá szemrehányóan, mire elkapva rólam a tekintetét, felhúzta a lovagló kesztyűjét.

– Sok dolgom van... – hazudta szemrebbenés nélkül. – Nem hittem, hogy számít! – folytatta szigorúan elkerülve a tekintetemet és közelebb lépve, nyúlt a kantár után, mire megragadtam a karját.

– Nekem számít! Kérlek!

– Jobb lesz így... – válaszolta csendesen és végig az aranygyűrűs ujjaimat figyelte, ami izmos karjába erősen kapaszkodtak.

– Nézz rám! – csattantam fel dühösen. Kiborított, hogy Apám szava ennyire fontos számára.

Lassan végigvezette tekintetét az ujjbegyemtől, karomon redőző halványkék fodrokon keresztül, a ruhámból kilátszódó vállam ívén át, az arcomig, amit látva rögtön elöntött valamiféle érzés.

– Sajnálom, hogy miattam összevesztetek! Nem is értem... Apám valamit nagyon félreértett...

Egy féloldalas mosoly kúszott az arcára, mégis a tekintete inkább mérgesnek tűnt.

– Nem szükséges sajnálkoznod! A fiúk mindig, mindenen vitáznak! Ha fiúnak születtél volna tudnád, Hercegnő! – és kihúzva a karját a kezemből, felpattant a lovára majd szó nélkül elvágtatott, otthagyván engem leforrázva.

A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]Onde as histórias ganham vida. Descobre agora