Tale of the White Demon

|52|

"There is something in your eyes that brings me home"                                                                                  (K-391, Alan Walker, Ahrix-End of Time)

Yume időnként nem értette az embereket. Mármint, úgy általánosságban. Sokszor másokat sem, de magát meg aztán végképp. Lassan tíz éve volt bérgyilkos, néha viszont még így is képes volt akkora hülyeségeket csinálni, mint egy átlagos tizenéves lány. Például azt, hogy elment úszni Karmával.

Az egész úgy kezdődött, hogy Korosensei nagyon hamar, már Itona támadása után két nappal helyrehozta a medencét, és a különösen forró napokon továbbra is ott töltötték a tesiórákat. Aztán az egyik kedden (elég baj volt, hogy kedd, mert így Yume nem hivatkozhatott az egyéb elfoglaltságaira) az a bizonyos humanoid, akire már nincs is megfelelő kifejezés, odasétált a lányhoz, és közölte vele, hogy tanítás után várja az erdei medencénél, de fürdőruhában jöjjön. Normális emberi logika szerint csípőből el kellett volna utasítania ezt az ajánlatot, aztán pedig nagy lendülettel hazamenni (pláne azok után, hogy Akabane a múltkor kérdés nélkül belökte a vízbe), ehelyett tanítás végén a mosdóban várta meg, hogy mindenki hazamenjen, aztán póló és szoknya alá vett fürdőruhában lépett be a fák közé - és közben folyamatosan kérdezgette magát, hogy miért csinálja ezt, miért keresi magának a bajt. Továbbá azzal a várakozó-ideges szorítással sem tudott mit kezdeni, ami minden lépéssel egyre erősebb lett a gyomrában.

-Yume-chan! Már azt hittem, el se jössz!

Na igen, és ezen a szorongáson a fürdőnadrágos Akabane látványa sem segített túl sokat.

-Jobban is jártam volna – vont vállat Yume az egykedvűség látszatát keltve, de közben a torkában dobogott a szíve, és lehetőleg igyekezett csak és kizárólag a fiú arcára nézni – Mit akarsz tőlem?

-Csak segíteni – tárta szét a karjait ártatlanul Karma.

-Nincs szükségem senki segítségére.

-Tényleg? Nekem pár napja nem úgy tűnt... – gondolkodott el látványosan a fiú – Mintha nem lennél túl jó viszonyban a vízzel, vagy tévedek?

-Na nem, azt nem – Yume a vállára lendítette időközben ledobott hátizsákját, menni készült – Nem is értem, hogy juthat eszedbe egy ilyen baromság!

-Úgy, hogy nem akarom, hogy megint életveszélybe kerülj! – Karma megragadta a karját, újra olyan közelről néztek egymás szemeibe, mint akkor délután – Mármint... tudom, hogy ez az életeddel jár, és így is, úgy is bármelyik percben meghalhatsz, tehetek én bármit, de... ha csak egy halálozási okodat is lenullázhatom, én már boldog leszek.

-Én... – Yume most értette meg, mire szokták mondani az írók, hogy a főszereplő rövidzárlatot kapott. Ötlete sem volt, mit kell egy ilyenre mondani, mit lehet egyáltalán egy ilyenre mondani... Akabanenak ezek a váratlan, olykor-olykor előforduló őszinteségi rohamai mindig lesokkolták, de ennyire nyíltan még sosem fejezte ki magát a fiú. Na jó, kivéve a fogadás éjjelét, de ott meg ő volt túl sokkos állapotban, hogy bármit is felfogjon az egészből, és utólag inkább valami hülye képzelgésnek fogta fel az egészet, mint hogy komolyan vegye Karma szavait.

-Yume-chan...

-Jól értem, hogy te most kifejezetten az én úszni tanításomra akarod pocsékolni a délutánjaidat? – húzta fel a szemöldökét Yume, valahogy mindenképpen enyhíteni akarta a pillanat komolyságát.

-Huh, már többes számban gondolkodsz? – vigyorodott el Karma – Pedig még el sem kezdtük...

-Ó, menj már a fenébe! – könyökölte oldalba a lány, de a szíve mélyén örült neki, hogy osztálytársa eredeti stílusa máris visszatért. Azt még legalább úgy-ahogy tudta kezelni. Bár, igaz, ami igaz, azért még mindig be tudott volna mosni neki, amikor Karma pofátlanul végignézte, hogy ő leveszi a fürdőruhája feletti rétegeket, és még csak halvány szándékát sem látta rajta az udvariasan hátat fordításnak. Mondjuk, minek is, ha az elkövetkezendő (remélhetőleg csak) fél órában így fogja látni...