Tale of the White Demon

|39|

"So let mercy come/And wash away/What I've done"                                                                              (Linkin Park-What I've Done)

-Nem, nem, és a jóégnek sem megy! – Yuménak nem volt szokása a hisztizés, feleslegesnek is tartotta, de majdnem egy teljes napnyi, ráadásul teljességgel eredménytelen gyakorlás után mégiscsak előtört belőle a gyermeki énje – A francba, ez lehetetlen!

-Utolsó próbálkozás? – vetette fel a férfi – Ha most sem sikerül, esküszöm, abbahagyjuk mára.

-De akkor előtte kérek valami kaját – Yume hanyatt vágta magát a földön, onnan nézett fel dacosan mesterére – Most mi van, lement a vércukrom!

-Kieszel a vagyonomból, basszus – a lány érezte, hogy ez nem komoly hibáztatás, csak amolyan játék. Nem is vette a lelkére, meg amúgy is túlságosan fáradt volt a megsértődéshez. Egész nap csak koncentrált: hol nyitott, hol behunyt szemmel; ülve, állva és fekve; a terem sarkában és a bordásfal tetején. Próbálta ellazítani a gluonjait (vagy miket...), megérezni velük a kapcsolatot... de semmi. A nagy, büdös semmi. A Kaszás ugyan váltig állította, hogy néha már vibrálni kezdtek a teste körvonalai, de Yume gyanította, hogy ezzel csak motiválni akarta, minthogy ő maga aztán tényleg nem érzett egy árva változást sem. Márpedig – legalábbis ő így képzelte el – ha a teste mintegy ötbilliárd sejtje mind egyszerre kegyeskedik arrébb menni akár csak néhány centit is, akkor valami különöset csak kéne éreznie.

-Megjöttem! – a Kaszás, hála az égnek, nem hagyta sokáig filozofálgatni. Amikor azonban Yume ülésbe tápászkodott, döbbenten vette észre, hogy mestere nem egyedül tért vissza az edzőterembe. A vele érkező férfit leginkább a "mindennapi" kifejezés jellemezte volna. Fekete haj, átlagos magasság, semmi feltűnő ismertetőjel. A lány azonban pontosan tudta, hogy néha ezek az alakok a legveszélyesebbek, ennek tudatában igyekezett nem úgy tenni, mint akin átment egy úthenger.

-Jó lesz a takoyaki, ugye? – nyújtotta át neki mentora az emlegetett finomságot, amiről Yuménak egyből az a bizonyos, Karma és Korosensei-féle takoyaki jutott az eszébe. Majdnem hangosan nevetett fel, de gyorsan elfojtotta magában a feltűnő jókedvet – a két férfi már így is kissé furán nézett rá emiatt a kis jelenet miatt.

-Tökéletes – bólintott immáron teli szájjal, és jelentőségteljesen kérdő pillantást vetett a Kaszásra. Szavak nélkül, pusztán alig észrevehető mimikával kérdezte meg, hogy az idegen mit keres itt, és a választól kicsit sem lett boldog.

-Ez lesz a mai utolsó próbálkozásod, megígértem – mondta a férfi, amint Yume befejezte az evést – De úgy gondoltam, lehet, kicsit nagyobb lesz a motiváció, ha harchelyzetet szimulálunk.

-Ahogy gondolod – a lány felállt; lassú, kimért léptekkel indult el az állvány felé, ahol a Kaszás a különböző fegyvereket tartotta. Két gyakorlókést választott, olyasmiket, mint a sajátjai. Ezek a fixpengés, ruházatban is könnyedén elrejthető fegyverek voltak a kedvencei. Feldobta az egyiket, aztán mindössze félfordulatot kivárva kapta el, így a kés hegye már hátrafelé nézett. Nem nézett oda közben, végig az ismeretlen arcát pásztázta, hogy ezzel is kimutassa: ő aztán nem fél. Hisz nincs oka rá. A másik vállat vont, a következő pillanatban pedig már mozgásba is lendült.

Gyors volt, gyorsabb még Karasumánál is, viszont a stílusa korántsem olyan rendszerezett. Olyan harcstílust képviselt, amilyet a lány még sosem látott: a mozdulatoknak nem volt ritmusa, sem kezdete vagy vége; egyszerűen csak voltak. Fegyverül íves, hajlított fémdarabokat használt, alakjuk patkóra emlékeztetett. Yume sosem látott még ilyet, annyi azonban biztos volt, hogy ellenfele tud vele bánni. Jobban is, mint aminek ő örülne. Mentora után ő volt a legképzettebb harcos, akivel valaha meg kellett küzdenie – mondjuk, ha választhatott volna, akkor ezt nem a mai, hasfájós-rosszullevős napjára időzítette volna. De úgy tűnt, az univerzum így akart egyenlíteni a rengeteg, általa kioltott emberéletért, Yume pedig mit tehetett mást, összeszorított szájjal tűrte a következményeket.