Tale of the White Demon

|38|

"This is ten percent luck, twenty percent skill/Fifteen percent concentrated power of will/Five percent pleasure, fifty percent pain/And a hundred percent reason to remember the name"      (Fort Minor-Remember The Name)

Yume áfonyás-nutellás amerikai palacsintát eszegetett a nagy ebédlőasztalnál, és még mindig alig merte elhinni, hogy végre itt van. Minden fizikai valóság ellenére is. Általában nem hitt az efféle marhaságokban, de most félt, hogy hirtelen szertefoszlik körülötte minden, és megint menekülhet a bandába verődött szobatársai elől. Nem mintha az olyan megerőltető lenne – felmászik a tetőre, és a város felett gond nélkül elhúzza a csíkot –, de azért mégsem normális, hogy valakinek így teljenek a napjai. Mondjuk, az sem tipikus, hogy ezen a helyen meg egy négyzetméter is többet ér, mint ő, mindenestül – sőt, ha jobban belegondolt, egyáltalán semmi hétköznapi sem volt az életében. Ami persze nem jelenti, hogy rossz lenne, sőt, csak... fura.

-Ma elkezdek veled egy új technikát – mestere hangja riasztotta fel gondolataiból a lányt. Tegnap estébe nyúlóan mesélt el neki mindent polip-osztályfőnökéről, eddigi próbálkozásaikról, Red Eyeról, Ritsuról, és a tényről, hogy eddig csak három embernek sikerült megsebeznie ellenfelüket. Egy darab levedlett bőrt is meg tudott mutatni, amit elemelt egy alkalommal, Korosensei vedlése közben – azt tervezte, hogy mivel a normális fegyverek lepattannak róla, majd Momonak készít valami védelmi felszerelést belőle, a kislány születésnapjára. Mondjuk, arról még halvány segédfogalma sem volt, hogy azt hogyan fogja megcsinálni, de volt még addig egy hete. Majd csak kitalál valamit.

Húsz perc múlva már a szintén föld alatt kialakított edzőterem ajtaja előtt állt. Itt külön edzőfelszerelése is volt, nem csak az iskolai világoskék (és már igencsak megviselt) melegítő: fekete tornacipőt, egészen a bokájáig érő, fekete futónadrágot és egy egyszerű, fehér pólót viselt, és a haját is befonta, hogy a helyén maradjon. Tesiórákon erre nem volt szükség, azonban a Kaszás edzései még Karasumát beleszámítva is egy teljesen más szinten mozogtak. Minden szempontból.

Tizenhárom volt, amikor látta az Éhezők Viadala-trilógiát, és azóta leginkább a Kapitólium felkészítő-edzőterméhez tudta hasonlítani a sajátjukat. Szivacsok, céltáblák, középen egy nagy szabad tér a késes gyakorláshoz, mászófal, kötél, csövek a plafonon... rengeteg minden fért el a több mint száz négyzetméter nagyságú helységben, és csodálatosképp mégsem keltett zsúfolt benyomást. Mondjuk, ehhez az is hozzátartozott, hogy az edzések végeztével mindig Yume dolga volt visszapakolni az egészet, és ha épp annyira túlerőltette magát, hogy mozogni is alig bírt, akkor nagyon utálta ezt a feladatát.

-Mit fogunk csinálni? – bokakörzést végzett, a csuklóját is kezdte bemelegíteni. Csinált néhány nyújtógyakorlatot, köztük a kedvencét, az állóspárgát is. Elégedetten nyugtázta, hogy nem sokat veszített a hajlékonyságából az elmúlt két hónapban.

-Teleportálni.

-Mi van?! – kapta fel a fejét Yume, de a férfi nyugodt mosolyából semmit sem tudott kiolvasni.

-Évfolyamelső lettél fizikából, nem?

-Igen, de...

-Akkor ismered a jelenség elvét – kijelentés volt, de kérdő mögöttes tartalommal.

-A teleportáció egy feltételezett művelet anyag, energia és információ átvitelére két térbeli ponthalmaz között valamilyen sugárzás vagy fázisátmenet használatával, a tárgyak szokásos mozgásának sebességét jelentősen meghaladó módon. – hadarta Yume, mintha csak könyvből olvasná, de a rend kedvéért azért hozzátette – A bolygó fizikai körülményei között mindmáig kivitelezhetetlen.

-El kell szomorítsalak – a Kaszás farkasvigyorától egy normális földi halandó már minimum összecsinálta volna magát – Már nem az.

Yume félrehajtotta a fejét, egyelőre még nem akarta beleélni magát a dologba. Arról tudomása volt ugyan, hogy mestere valami bonyolult biokémiai eljárás segítségével képes a testét elszublimáltatni, pontosabban valami füstszerű anyaggá változtatni, de a működés elvét sosem firtatta – gyanította ugyanis, hogy ez neki még nagyon is magas lenne. Olyasmiről pedig még álmodni sem mert, hogy ő maga is képes lenne ilyesmire. Lenyűgözve hallgatta mentora magyarázatát a sejtek átcsoportosításáról, fizikai és mentális stabilitásról, az idegei mutációjáról.

-Akiknek természettől fogva fehér a hajuk; és nem nagyon világos szőke, hanem ténylegesen fehér, de mégsem albínók, azoknak a testében kicsit lazább a gluonok közti kölcsönhatás – magyarázta a Kaszás rendületlenül, és olyan meggyőző volt, hogy Yume, ha nem vele nő fel, akkor reflexből és azonnal mindent elhisz neki. Csakhogy ez is egy taktika volt, amit a férfi tökélyre fejlesztett az évek során, és aminek már olyan sok ellenlábasa látta kárát. A lány is így tanult meg hazudni, és a hétköznapi életben már igen jól el is boldogult vele... azonban egy vele egyenrangú "ellenféllel" szemben még nem sokra ment.

-A hajunk csak egy külső jel erre a különleges, belső elváltozásra – mindkettejüké, hiszen mestere haja eredetileg ezüstszínű, Yuméénál pár árnyalattal sötétebb, csak épp gyakran használt parókát vagy festést, hogy arról se ismerjék fel. Mint azon a napon is, amikor megtalálta az akkor még kislány Yumét az erdőben – Nem csak szánalomból hoztalak el akkor, hanem mert megláttam benned a lehetőséget. Lassan tíz éve edzel, fizikailag mindenképp bírni fogod. És szerintem lelkileg is vagy már azon a szinten.

-Miért megterhelő lelkileg egy teleportálás? – kérdezte Yume, mert erre tényleg kíváncsi volt.

-Gondolj csak bele, ezt mindenki fizikai lehetetlennek hiszi. Még te is, látom a szemedben. Milyen érzés lehet valamit először megcsinálni az egész világon? – tette fel a költői kérdést a férfi – Én egyébként pánikrohamot kaptam, amikor először sikerült elszublimálnom – jegyezte meg úgy mellékesen, mire Yume halkan felkacagott – Jó, hát na, tizenöt voltam, és teljesen véletlenül sikerült.

-Na, azt meg hogy? – a lány most már aztán tényleg semmit sem értett.

-Nagyon el akartam tűnni a suliból, és egyszer csak az udvar másik felén találtam magam – mesélte a Kaszás, arcán egy nosztalgikusnak is nevezhető mosollyal – Aztán hazarohantam, még a cuccomat is ott hagytam, annyira megijedtem. Azt hittem, hallucinálok, vagy valami ilyesmi, pedig nem is szívtam semmit.

-És aztán? – tudakolta Yume izgatottan. Nagyon ritkán hallott bármit is patrónusa gyerekkoráról, épp ezért tele volt kérdésekkel erre az időszakra vonatkozóan.

-Nem szóltam róla senkinek, szép lassan fejlesztgettem a technikát. Neked is ezt kell majd tenned, mert ha csak akkor gyakorolsz, amikor találkozunk, hát...

-Enyhén szólva is bajban lennék – fejezte be a mondatot a lány – Még szerencse, hogy most az osztályunk is egy ilyen bérgyilkosképző lett.

-Halvány utánzat – legyintett a másik – Arra jó, hogy szinten tartsd az erőnléted, de sosem szabad megmutatnod a teljes tudásodat. Ezt a teleportációt meg, majd, ha száz százalékos hatékonysággal végre is tudod hajtani, még csak ne is mondd el senkinek. Sokat dob majd a technikai tudásodon, és így minden esélyed meglesz rá, hogy te öld meg azt a polipot.

-Rendben – Yume elvigyorodott. Őrültségnek tűnt ez az egész, akárcsak az élete, de egy percig sem habozott. Bízott a Kaszásban, jobban, mint bárki másban a kontinensen és a világon – Akkor csináljuk.