Tale of the White Demon

|27|

"My heart's beating faster, I know what I'm after"                                                                   
(Adam Lambert-Runnin')

Matekkal kezdtek, mi mással. Yume egészen addig aggódott, amíg bele nem fogott az első feladatba – nem tudta ugyanis, hogy most a nagyon jó, vagy a szörnyen agyhalott fajta napot fogta ki éppen. A szerencse azonban melléállt, jó ütemben tudott haladni a feladatokkal, még a felügyelő székének roppantul idegesítő nyikorgása ellenére. Korosensei ugyan kinyilvánította számukra még tegnap, hogy ha nem végeznek az első ötvenben, elmegy az osztályból; Yume azonban nem csak emiatt küzdött. Le akarta győzni Kamiot is, és a többi árvaházi társát. A reál tárgyaknál szinte biztos volt benne, hogy ez sikerülni fog, hiszen fizikából érzése szerint remekelt aznap, a kémia is jól ment, a matek meg... hát... egyetlenegy, korábban nem tanult kérdés kivételével ott is mindent meg tudott oldani. Az angollal ugyan akadtak kisebb problémái, a szociáltudományról nem is szólva, háztartástanon meg sikeresen odaégette a takoyakit, de az igazi kihívást számára a japán jelentette.

A nyelvtani feladatok még annyira nem is voltak tragikusak, Korosensei már vagy két hete elemeztette vele a Gendzsi Monogatariban előforduló leglehetetlenebb, többszörösen összetett mondatokat. De a fogalmazás... ráadásul elemezni kellett benne valami drámai novellát, na ez határozottan halálosnak bizonyult. Yume kétségbeesetten forgatta az ujjai közt a golyóstollát, aztán, jobb ötlet híján kibontotta az alufóliát, amelyben az áfonyás pite utolsó darabja lapult (a többit már közösen elpusztították napközben, lévén a japán volt az utolsó vizsga aznap). A hangos zörgésre természetesen a felügyelő tanár is felkapta a fejét.

-Mit csinál? – hangja metszőn hasította ketté a terem feszült csendjét.

-Eszem – vont vállat Yume, és szavai illusztrálásaképp a szájába tömte az édességet – Tudta, hogy a pitét alkotó cukorban lévő endorfin serkentő hatással bír az agyra? Emellett az áfonyában lévő C-vitamin...

-Elég legyen! – a középkorú, öltönyös férfi felháborodottan csapott az asztalra – Ilyen szemtelenséget, amióta itt tanítok, még egyszer sem tapasztaltam. Menjen ki, nem érdekel, befejezte-e vagy sem!

-Ha annyira szeretné – a lány szándékosan lassú mozdulatokkal állt fel, a széket pedig tüntetően nem tolta be maga után – Részemről a megtiszteltetés volt, Sensei – hajolt meg az ajtóban, majd mutató- és középső ujját összeszorítva drukkjelet küldött az osztálynak.

Kiült egy padra az előtérben, és mindkét fülhallgatóját bedugta, úgy várta a többieket. Amíg a fejében dübörgött a nu metal, a gondolatai és a pulzusa ezzel párhuzamosan lassultak le. Már nem érezte az adrenalin lüktetését az ereiben, csak figyelte, ahogy lassanként a többi diák is szállingózni kezd: ki örömteli mosollyal az arcán, felszabadulva; ki a "most szúrtam el az életem" kisugárzással. Ő maga valahol a kettő közt ingázott. Tudta, hogy a japánja nem igazán lesz több ötven százalékosnál, de ha a többit tényleg olyan tűrhetőre írta, mint amilyennek közvetlenül utána érezte, akkor még talán lehet is esélye az első ötvenre. Nem, mégsem, az a feladat a matekban, amihez hozzá sem tudott nyúlni, túl sok pontot ért. Nem lesz meg.

Most már úgyis mindegy, nem?, kérdezte meg magától. Őszintén, ilyenkor már semmi értelme sincs ezen rágódni, hiszen azt sajnos még ő sem meri megcsinálni, hogy az éj leple alatt belopózzon a tanáriba, feltörje a külön erre a célra készített páncélszekrényeket, és átírjon pár szót, vagy éppen számot a papírjain. Úgyhogy ő a maga részéről egy percet sem fog ezen rugózni.

Valaki megkopogtatta a vállát, és mikor felnézett, Kayano zöld tincseit látta meg először.

-Ez azért elég bevállalós volt tőled, Yume – mosolygott a lány – Én tutira nem mertem volna megcsinálni.