Tale of the White Demon

|20|

"A new beginning/Fight until we're winning/Tell me that you're in it/Don't you wanna be/A superhero"                                                                                                                                   
(Simon Curtis-Superhero)

Yume kedvét ezek után semmi sem tudta elrontani. Sem Kamio fullánkos megjegyzései az egész délutánját lefoglaló munkáról ("Ezzel a sebességgel még takarítónő se lesz belőled, Sugimura"), sem az, hogy drága és közkedvelt angoltanárnőjük másnap olyan explicit mondatokat tanított nekik órán - mondván, hogy ez a nyelv gyakorlati használata –, hogy a lány belepirult. Aztán persze kiderült, hogy a bérgyilkosnő jelentősen magába szállt az előző nap óta, és most már hajlandó tanárként viselkedni - minek következtében Miss Bitch-ből Bitch-sensei lett. Ekkor tűnt el a kedves és bűnbánó személyisége, és vedlett vissza a jól ismert hisztis önmagává. Így, hogy mondhatni, rendbe jöttek vele a dolgok, már egész szórakoztató volt a stílusa.

Még akkor is azt hallgatták, hogy Karasumával pöröl és szidja azokat a "neveletlen kölyköket", amikor átrendezték a termet kémiára. A kísérletek miatt ilyenkor mindig összetoltak négy padot, hogy az eszközök és anyagok kényelmesen elférjenek mindenhol. Yume kémiás csoportja Yukikoból, Rioból és Okudából állt. Ez a felosztás több szempontból is előnyös volt számukra, mert míg Okuda és ő magából a tantárgyból jeleskedtek, addig Rio és Yuki nagyszerűen szavakba tudták önteni a tapasztalatokat, ha a kísérlet leírására került a sor. Verhetetlen csapatot alkottak így négyen, bár azért azt meg kellett vallani, hogy a munka oroszlánrészét rendszerint a kémiazseni Okuda végezte – kivéve, ha számolós részfeladat is akadt, mert azokat mindig Yuméra bízták.

Aznap vagy hatféle vegyszert hoztak be az osztálytitkárok a szertárból, amely előrevetítette, hogy igen nagyszabású kísérlet van készülőben. Miután Korosensei kiosztott egy halom, osztálypénzen vett epres Pockyt (és közben Maehara, Okajima és Mimura a lerohanásos késelésével próbálkoztak), kiderült, hogy a mesterséges színanyagokról lesz szó. Okuda azonban, szokásától eltérően, most nem figyelt Korosensei minden szavára a táblára szegeződött tekintettel. Valami plusz kémcsövekkel és üvegcsékkel machinált, amelyeket a táskájából szedett elő észrevétlenül.

-Mit csinálsz, Okuda-chan? – csodálkozott Rio, mikor volt egy szabad perce, hogy felnézzen a vázlatírásból.

-Merényletet – ráncolta a homlokát a lila hajú lány, fel sem nézve a jegyzeteiből.

-Valami méreg lesz, ugye? – hajolt át a fél asztalon Yukiko.

-Ühüm – bólintott Okuda – Már van nátrium-hidroxid és királyvíz, de kéne egy harmadik, ha az első kettő befuccsolna esetleg... őszintén, fogalmam sincs, hogyan reagál a szervezete az emberek számára halálos anyagokra.

-Mit szólsz a tallium-acetáthoz? – bökött rá a könyvében egy bekezdésre Yume – Az acetátionokat simán ki tudjuk vonni most a festékanyagból, ami pedig a talliumot illeti...

-Azt hoztam magammal! – ragyogott fel Okuda arca – Köszönöm, Yume! Segítenél nekem kiszámolni az arányokat? Elvileg tudom, hogy kell, de valamiért mindig elrontom.

-Még szép – bólintott a fehér hajú lány, és előkapta a számológépét. Ugyan nem szívesen segített mások egyéni merényleteiben – kissé tartott tőle, hogy valaki megelőzi Korosensei megölésében –, de ez most nem csak a gyilkolászásról szólt. Számtalanszor figyelte már meg, hogy Okuda mennyire félénk is, hogy nem nagyon mer a néhány barátján kívül máshoz hozzászólni sem. Pedig voltaképp okos és kedves lány, semmi oka az önbizalomhiányra. Yume pontosan tudta, milyen rossz érzés az embernek ilyesfajta gátlásokkal élni, hiszen amíg nem ismerte Emikot, ő is pontosan ugyanilyen volt. Úgy okoskodott, hogy ha ez a merénylet sikerrel ját, akkor Okuda talán felszabadultabbá, nyíltabbá válik a sikere miatt; és ezért hajlandó volt beáldozni a saját önérzetét is.