Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
- Apa... - sóhajtva mellé ültem, a telefonját pedig lezártam. Próbáltam megfogalmazni és átgondolni amit mondani szeretnék, hiszen tudom, hogy a tavaly történtek miatt még mindig haragszik rám. - Lelkileg nem leszek jobban - fújtam ki magam. - Tudom, hogy miért szeretnéd, de nem leszek jobban - tártam szét a kezem. - Nem leszek! - az asztalra csaptam, majd a kávéfőző mellé léptem. Elfordítottam a tekintetem, hiszen nem tudtam a szemébe nézni. Minden gondolatom irányított. Az érzelmeim pedig elpusztítottak. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam dolgozni, de talán jobb a semminél. Nehezen fújtam ki magam, és nehezen sóhajtottam fel. - Jólvan - mondtam alig hallhatóan. - Felhívom őket - mondtam alig hallhatóan.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor hajnalok hajnalán felkeltem a kutya ugatására. Alsónadrágban és fekete pólóban sétáltam le a lépcsőn. A házban sötét volt, a falon található digitális óra megütötte a hajnal egy órát. Kulccsal kinyitottam magam előtt az ajtót, majd összefontam magam előtt a kezem. A hatalmas kertben sötét volt, viszont a föld mélyébe épített gömb oszlopok világítást adtak. Hunyorogva néztem Kitanat, aki az egyik fa alatt izgatottan ugrált. - Kitana! - neve hallatán felém fordította a pofáját, viszont a fa tetején volt valami, ami elrabolta a figyelmét. A hatalmas kutya ugrált, hegyes fogaival a fa teteje felé vicsorított. Biztos voltam, hogy macskát vagy mókust kergetett a lombok felé, ezért lebaktattam a hosszú lépcsőn, átsétáltam a szökőkút mentén és a kutya mellé álltam, aki félbehagyta az ugatást. Sötét volt, ezért telefonomon bekapcsoltam a lámpát. Ekkor vettem észre, hogy a lombok közé egy vörös macska menekült. - A kurva életbe - suttogtam magam elé. - Hagyd őt! - megragadtam a kutya nyakörvét, majd a lábam mellé húztam, de ő megállíthatatlan volt. Úgy gondolta, hogy a fa alatt marad, de éles hangja miatt nem tudtam tovább aludni. - Kitana! Hajnal egy óra van, és álmos vagyok - leguggoltam a kutya mellé, de ő nem foglalkozott velem. - A kurva életbe - úgy döntöttem, hogy magára hagyom. Ha ugatni akar, akkor ugasson. Ismertem magam, és tudtam, hogy már nem fogok tudni visszaaludni. A szökőkút mellett elsétáltam, felmentem a lépcsőn, majd becsaptam a bejárati ajtót. Nem mentem be a házba, hanem az erkélyen átsétáltam a kör alakú teraszhoz, amiről be lehet lépni a konyhába. Helyet foglaltam az egyik széken, és cigi után kutakodtam. - Hülye kutya - kezembe vettem a doboz cigit, egy szálat kihúztam belőle, majd meggyújtottam. Az egész kertben sötét volt, a csillagok pedig ezer fényben világítottak. A kert azon részét láttam, amire még nem volt időm. A gyep hosszú volt, a fák lombkoronái össze értek és a régi ásott medencére is ráfért egy takarítás. A ház fala omladozott, illetve pár cserép a földön volt. Mégis imádtam. Minden négyzet centijét befogadtam és teljesen eggyé váltam vele. Földre kényszerített a tudat, hogy egykor ebben a házban nevelkedtem. Ebben a kertben sétáltam, itt tanultam járni és biciklizni. Nem voltak emlékeim, viszont a története annál jobban megfogott. A ház miatt változott meg az életem. És eszembe sem jutott lemondani róla. Az enyém. Hozzám tartozik. Nyugodt voltam. Kiegyensúlyozott és távol a belvárostól.
Másnap reggel valaki kopogott a bejárati ajtón. Említettem Dimitrinek, hogy bármikor jöhet, de arra nem számítottam, hogy már másnap reggel a nyakamra akaszkodik. Szakadt farmerben és fehér trikóban nyitottam neki ajtót. Kettő darab pizzás dobozt tartott a kezében, viszont meglepődött amikor megpillantotta nálam a festő ecsetet, vizes vödröt és a hónom alá szorított fa rudat. Összegumizott haja tetejére nyomta a tőlem lopott szemüveget, majd felvonta a szemöldökét. - Mit csinálsz?
- Neked is jó reggelt - válaszoltam komoran. - Ezt én is kérdezhetném tőled - elnevettem magam, hiszen eszembe jutott, hogy miért lettünk olyan jó barátok. A barátom, aki szinte a testvérem. Úgy gondoltam, hogy a vér kötelez. De néha nincs szükség egy DNS-hez ahhoz, hogy valakivel közel kerüljünk egymáshoz. Megfordultam és felsétáltam a lépcsőn, Dimitri pedig követett engem. Vicces volt, hogy a hatalmas házban én balra fordultam, ő pedig tanácstalanul követett engem.
- Még nem jártam a ház ezen felén. Pontosan olyan, mint egy kastély - a díszes folyosó közepén megállt, hiszen kinyitottam annak a szobának az ajtaját, amit felújítani fogok. Tegnap este megfogalmazódott bennem valamit. Elhatároztam, hogy a saját szobám mellett található helyiséget kipofozom. Tudjátok, hogy ez mit jelent? Megmutatom! Belöktem magam előtt az ajtót, és ez a látvány fogadott: antik bútorok, barna kanapé és fotel egy fekete zsákkal le volt fedve. A díszes bútorok szintén a terem közepén, egy kupacban voltak. A hatalmas falakról már lepattogzott a fehér festék, a kék tapéta le volt szakítva. Dohos szag uralkodott a szobában. Imádtam és utáltam. Vonzott, de taszított. Az érzelmeim kicsináltak, de felsóhajtottam amikor a vödröt a többi mellé helyeztem. Dimitri megállt a küszöb előtt, valamiért nem mert közelebb jönni. - Ez kinek a szobája volt? - nem akartam válaszolni a kérdésre, de azt hiszem, hogy nem volt más választásom.
- A gyerekszobám - felé fordultam, majd megrántottam a vállamat. - Ez volt az én gyerekszobám - helyeztem csípőre a kezem, majd tereltem a témát. Nem akartam erről többet beszélni. - Milyen pizzát hoztál? - Dimitri besétált, felnyitotta a pizzás doboz tetejét, de láttam rajta, hogy kérdezni szeretne valamit. Éreztem, hogy ott volt a nyelve hegyén, de nem érezte magát annyira bátornak, hogy megkérdezze. Elvettem egy szelet pizzát, megkóstoltam, közben közelebb toltam egymáshoz a bútorokat. - Finom! Kösz - összefontam magam előtt a kezem, ő pedig a torkát köszörülte.
- Kérdezhetek valamit? Csak ha nem veszed tolakodásnak - a letakart kör asztal felületére tette a dobozokat, majd megfogta a falnak támasztott seprűt, hogy hasznát vegye. Szinte éreztem, hogy olyan témát fog érinteni, amiről nem szívesen akarok majd beszélni.
- Bármit - fordultam felé. Kifújta magát, majd így szólt:
- Tartod pocokkal a kapcsolatot? - tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, ezért sóhajtva meg csóváltam a fejem. Ismertek. Régen, amiről nem akartam beszélni, arról nem is beszéltem. Viszont azóta változtam. Sokat változtam.
- Nem - mondtam szűkszavúan. - Az az ember nem érdemli meg, hogy figyelmet szenteljek neki. Egy éve elváltak az útjaink - kezemet ökölbe szorítottam, majd lazítottam az ujjaim szorításán.
- Sajnálom, Daxton!
Azt mondja, hogy sajnálja! Én valamiért nem sajnáltam, csak csalódott voltam. Összetört és kifejezetten összezavart. Egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy ő a vér szerinti apám. Egy világ dőlt össze bennem, amikor rájöttem arra, hogy ezt eltitkolta előlem. Nemcsak ő, hanem a nő, akinek a szívemet is odaadtam. Akkor annyit éreztem, hogy átvertek, és széttörtek. Az a két ember bántott, akik a legfontosabb szerepet töltötték az életemben. Menekülni akartam, futni a fájdalom elől. Menni akartam, eltünni és soha vissza nem nézni. - Miután apám lelépett amikor gyerek voltam, az anyám öngyilkos lett. Utána kerültem árva házba, javítóintézetbe, majd raboltam és koszos ügyekbe keveredtem. Az egész gyerekkoromat tönkre tette az az ember, aki magamra hagyott. És azt mondod, hogy sajnálod? - vettem kezembe az egyik ecsetet. - Én nem sajnálom.
- És Claire? - tudtam, hogy csak kicsúszott a száján, hiszen nem akart ennyire messzire elmenni. Nagy levegőt vettem, eljátszottam a gondolattal, hogy megverem, de változtam. - Nem akartam, bocsi...én csak...
- Az meg ki? - suttogtam magam elé, majd összecsaptam a kezem. - Segítesz, vagy csak a fejedet jöttél tömni? - csúsztattam felé az egyik vödröt.
