Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Késő éjszaka nem tudtam álomra hajtani a fejem. Rettegtem a gondolattól, hogy Daxton ma éjszaka talán megsérülhet, vagy ami mégrosszabb: kórházba kerültem. Egymás után forgolódtam az ágyban, a puha párnámat igazítottam és néha lerúgtam magamról a takarót. Egymás után játszódott le előttem a pillanat, amikor elengedi a kezem és a sötétben megindul a fekete terepjáró felé ami a ketrecharc helyszínére szállította őt. Hol a gondolataimba voltam merülve, hol pedig Peyton sírását hallgattam. Úgy éreztem a legjobbnak ha a történtek után elmondom, hogy mi történt, és, hogy megcsalta a barátja. Életem egyik legnehezebb pillanata volt kimondani, hogy megcsalták őt, de azt hiszem, hogy jól döntöttem. Valamilyen szinten kezdem megkedvelni, ezért nem volt szívem a szemébe hazudni.
Akkor kaptam fel a fejem, amikor Peyton felült, majd felkapcsolta az ágy mellett található kis lámpát. Összeráncolt szemöldökkel figyelte, hogy kifújja az orrát, majd szőke haját hátra túrva felém pillant. Ahogy én sem, úgy ő sem nézett ki túl jól. Daxton-al való elválás óta sem húztam fel pizsamát, ami azt jelentette, hogy fekete cicanadrágban és kapucnis pulcsiban feküdtem a heverő közepén. - Te sem tudsz aludni? - Peyton karikás szemekkel pillantott felém, majd szőke haját egy gumival felkötötte. Hosszú sóhaj hagyta el az ajkamat, majd felültem, hátamat pedig a falnak támasztottam. A félhomályban minden olyan nyugodt volt, ezért is tudtam őszintén cselekedni.
- Aggódom Daxton miatt - karolta át a térdemet. - Elvileg a mostani ellenfele nagyon erős és veszélyes férfi - pillantottam felé. - Mi lesz ha...
- Semmi! - bólintott Peyton. - Daxton nagyon ügyes és erős - pillantott az ablak felé. - Ha ma este valaki megnyeri a meccset, az Daxton! - az ágy szélére mászott, az íróasztal széléről pedig elvett egy pohár vizet. - Te a jövőbeli férjed miatt aggódsz, engem pedig elhagyott a szerelmem - rántotta meg a vállát.
- Daxton nem lesz a férjem! - nevettem kellemetlenül. - Mi ketten nem is illünk össze - sziszegtem a félhomályban.
- Pedig látnod kéne hogy néz rád - rántotta meg a vállát. - És szerintem erre jobban oda kéne figyelned - kacsintott, majd mosolyt erőltetett az arcára. - Daxton az a fajta férfi, aki nem feltétlenül mutatja ki mit érez - pillantott az üres pohár felé. - Ezért kéne jobban odafigyelni a szemére! Mert a szeme mindent elmond - sóhajtotta mosolyogva. Hálás pillantásokkal ajándékoztam meg, hiszen Peyton-ak igaza volt. Daxton nem beszél könnyen az érzéseiről. Ritkán mutatja ki őket, viszont a tekintete és az érintése talán mindennél többet ér. Lehet, hogy vak voltam és nem figyeltem oda az apró részletekre. Lehet, hogy Peyton-al nem ápolunk szoros baráti köteléket, viszont most felnyitotta a szemem arra, amire eddig nem is gondoltam. Elmosolyodtam, majd meg csóváltam a fejem.
- Köszönöm - súgtam magam elé. - Viszont nagyon sajnálom azt ami veletek történt - lesütöttem a szemem, hiszen kellemetlen témát érintettem. Kettőnk közül Peyton volt az, aki a plafon felé pillantva elnevette magát, majd kellemetlenül megcsóválta a fejét. - A történtek után nem tudtam, hogy elmondjam e...
