Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Ki tette ezt veled? - könnyes szemmel figyeltem, hogy pocok Daxton hátát kezelte. Láttam rajta, hogy most nincs a helyzet magaslatán, és őt is annyira megrémisztette Daxton sérülése, mint engem. Én azóta sem tértem magamhoz. Ő sérült meg neki fájt, de nekem a szív fájdalmam sokkal erősebb volt. Próbáltam leplezni és nem kimutatni azt, hogy fáj, így látni őt. Azt hiszem, hogy mindenki mondhatja azt, hogy "ez már nem játék". Daxton fordítva ült a fa széken, karját a háttámlára helyezte, közben tűrte pocok, óvatos érintését. Én a háttérből figyeltem őket, de a látvány leírhatatlan volt. Amit tettek vele, az több, mint embertelen. A tetoválásokkal borított hátán annyi heg és vágás volt, hogy azt megszámolni sem lehetett. És közben láttam pockot, aki üveges tekintettel kente a hátát. - Csak két napra tűntem el. Kibaszott két napra! - a vérfoltos rongyot a padlóra dobta, a vízzel teli vödröt pedig fel rúgta. Annyira megijedtem, hogy összerezzentem, de próbáltam higgadt és nyugodt maradni. Tudtam, hogy Daxtonnak a legnehezebb, ezért szerettem volna maradni, hogy érezze azt, mindenben támogatom. De ez nem jelentette azt, hogy jó volt nézni. Pokolian nehéz volt végignézni a fájdalmat az arcán, a fáradságot és a kimerültséget. - Annyira sajnálom, hogy ezt tette veled - Daxton feltartotta két karját, miközben pocok betekerte a testét egy hosszú fásli segítségével. Minden mozdulat közben a fejét csóválta, és láttam rajta, hogy ez neki is nehéz. Miután Daxton a mosdóba ment, oda sétáltam pocokhoz, aki az íróasztala mögött ülve, cigizni kezdett. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Daxton nincs a közelben, oda hajoltam pocokhoz.
- Próbálja leplezni, de szenved - suttogtam alig hallhatóan. - És nem tudom, hogy mikor lesz újra önmaga... - vállam felett hátra pillantottam, majd megkönnyebbülten folytattam. - Elmagyaráznád, hogy mit tettek vele pontosan? - az asztal sarkára ültem, majd hevesen dobogó szívvel hallgattam a szavait.
- Thaiföldön terjedt el, a börtönben a rabokat, láncokkal félemlítették meg. Aki rossz volt, vagy nem követte a parancsot, azt félre hívták, hátát pedig vas láncokkal ütötték. És ez természetesen annyira fáj, annyira kegyetlenül kínoz, hogy az emberek vagy megtörnek, vagy belehalnak. Azokat verték lánccal, akik kívülállók voltak, és nem tudtak beilleszkedni. De volt olyan is, hogy így készítették fel őket a harcra. A veréssel tesztelték őket és feszegették a fájdalomtűrő képességeiket, hiszen arra szükségük volt a párharcban. Daxtonnal is pont ugyan ezt csinálták. Nem megölni akarták, csak tesztelni, hogy mennyit tanult az eltelt két hónapban... - kalapját a rozoga asztal felületére helyezte, majd üveges tekintettel megcsóválta a fejét. - Tudni akarták, hogy megtudják e tőrni - sütötte le a szemét. Hátra túrtam a hajam, levegő után kapkodtam, hiszen ez több, mint szörnyű. Szörnyű volt belegondolni abba, amin ő keresztül ment. Mivel Daxton nem volt a közelbe, így kihasználtam a helyzetet és próbáltam fogást találni rajta. Ha valaki itt tehet valamit, az pocok!
- Ő a fiad - suttogtam alig hallhatóan. - Ismered őt, csecsemő korától kezdve - sziszegtem a fogaim között. - Kérlek szépen, húzd ki ebből az egészből - könyörögtem remegve. - Kétlem, hogy te örömödet látod ebben - tártam szét a kezem.
