|Háborgó Szerelem|

Ötvenkilencedik

A fehér függöny átengedte a szikrázó nap sugarait, arcomra vetítette a valóságot és felébresztett. Fáradtan pislogtam és fürkésztem a nap fényét, miközben próbáltam magamhoz térni. Az elalvás és az ébredés még mindig nehéz volt. Mikor elalszok mindig az jár a fejemben, hogy egy újabb nap következik, amit Daxton nélkül fogok tölteni. Ilyenkor mindig könnyek szöktek a szemembe, és reménykedtem, hogy idővel jobban leszek. Volt már veletek olyan, hogy hiányzott egy személy? Annyira hiányzott, hogy az más fájdalmas lelki problémákat okozott? Én is ebben a cipőben jártam. Fájt lélegezni, és fájt létezni. Ő volt a másik felem, a férfi aki nélkül nem vagyok teljes. Úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, ami nélkül én senki vagyok. És mégis azt érzem, hogy magamnak köszönhetem. Soha nem felejtem el: nem felejtem el a tekintetét, amikor feltette a kérdést. Akkor már éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igazam volt, tökéletesen jól éreztem. És csak akkor jöttem rá, hogy végig a szemébe hazudtam. Én voltam az, aki a legnagyobb fájdalmat okozta neki. A szemébe hazudtam, közben úgy tettem, mintha minden rendbe lenne. Későn jöttem rá arra, hogy elbasztam. Átbasztam és a szemébe hazudtam úgy, hogy ő közben teljes szerelmet vallott nekem.

Daxton akkor engedett el, amikor megtudta, hogy végig hazudtam neki. És teljes mértékben igaza volt. Én voltam az, akit teljes szívéből szeretet. Az egyetlen olyan ember, akit nem csak a testéhez, de a lelkéhez is közel engedett. Miattam megtanult jónak lenni, megtanult angyalként viselkedni. És én mit csináltam? Hazudtam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Könnyes szemmel felültem, ujjaim közé gyűrtem a takarót és próbáltam magam összekaparni. Nehéz volt, hiszen sok volt a sérelem. Millió érzelem és ki nem mondott szavak felemésztettek. Nem tudtam neki elmondani, hogy érte tettem. Elkéstem, és nem tudtam kimondani, hogy nekem csak ő kell.

A millió érzelem és az emlékek teljesen felemésztettek. Éheztem arra, hogy jóvá tegyem, de ezzel teljesen elkéstem. Elkövettem egy hibát, amit már nem tudtam helyre hozni. Nem csak a lelkét, de a szívét is összetörtem azon az estén. Elillant az irántam érzett szerelme, láttam, hogy kihűl a láng, ami a szemében égett. Újra egy jégpáncélt láttam. Nem akartam elhinni, féltem, hogy ezt már nem tudom helyrehozni. És jól éreztem. Ha tehettem volna, utána futottam volna, magamhoz öleltem volna és mindent vissza csináltam volna. És az iránta érzett szerelmem végleg árván maradt. - Gyere ide, Claire! - apa felém pillantott, ezért a lépcsőn állva nyújtózkodtam egyet. Rövid pizsamában álltam, a barna hajamat egy kócos kontyba kötöttem, majd megindultam apa felé. - Találtam neked egy munkát - hátat fordítottam, hiszen erről nem akartam hallani. Nem volt alkalmam elmondani, de nem akartam dolgozni. Anya és apa azt hiszi, hogy a munka gyógyír lesz a lelki fájdalmakra. Talán igazuk van, de az is lehet, hogy nem. - Ne nézz így rám! - telefonját felém mutatta, majd egy kép felé bökött. A képen egy hatalmas kastélyra emlékeztető ház volt. - Heti két munkanapra takarítónőt keresnek. Korrekt fizetés, és tömegközlekedéssel könnyen megközelíthető. A tulajdonos csak hétvégente használja a házat, ezért keres heti kép napra takarítónőt. Én úgy gondolom, hogy nem megszakadós munka és nagyon jó a fizetés is. Közel van, és szerintem tetszene neked. Az a fontos, hogy a tanulás mellett tudsz csinálni valamit, ami lefoglal - felém nézett, kíváncsi volt a véleményemre. Nem voltam lusta, de nem is voltam motivált. - Tegnap este töltötték fel az álláslehetőséget. Szerintem csapj le rá!