Honnan tudnám?

32. fejezet

Piroslepke

Szeretném jelezni, hogy a fejezet második fele +18-as részeket tartalmaz.

Alan

– Szerintem ez azt bizonyítja, hogy nekem volt igazam, és tényleg csak valaki a suliból.

Próbáltam megnyugtatni Michaelt, de nagyon feldúltnak tűnt. Mérges voltam a cetli miatt, de nem azért, mert egy újabb furcsa és félelmetes dolog volt az életemben, hanem mert ennyire tönkretette a pillanatunkat. Szerettem volna békésen és meghitten eltölteni vele a nap végét.

Lassan sétáltunk egymás mellett a bekötőúton, mindketten bal oldalról toltuk a biciklit, így az enyém kettőnk között gurult. Nem csak fizikailag, de fejben is távol éreztem magam tőle. Ő túl ideges volt, láttam rajta, hogy pörög az agya az incidensen. Kicsit szomorú voltam, hogy nem tőle van az üzenet, és talán tényleg van abban valami rémisztő, hogy aki eddig a nyomomban volt, azt nem csak a rosszindulat, hanem egy nyakatekert oltalmazó érzés is hajtja. Ugyanakkor jelentősen csökkent az aggodalmam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok kezelni egy velem egyidős diákot. Álmomban a furgonos alak sokszor egy őrült vásárló volt a szupermarketből, aki munka közben figyelt ki magának. Valami törvény elől menekülő sorozatgyilkos, aki ebben az Isten háta mögötti városban bujkál. Bár, ha jobban belegondolok, az illető nap mint nap a sarkamban lehet az iskolában, talán jól is ismerem. Ez semmivel sem tűnt megnyugtatóbbnak.

Megtorpantam és kishíján leállt a szívem a gondolattól. Mi van, ha Robert az? Ő volt az első gondolatom, mert vele találkoztunk aznap a moziban, és egy kicsit furcsán is viselkedett. Aztán a barátságos, gyengéd fiúra gondoltam, akit elkísértem a játszótérre, ahová a beteg húgát vitte. Arra a fiúra, akinek unikornisos és teknősbékás matricákkal volt tele a biciklije... eddig a tanévig. Arra a fiúra, akivel egyetemi prospektusokat bújtunk délutánonként a könyvtárban. Arra a fiúra, akire Lisa annyiszor rászólt, hogy ne hagyja kikötődve a cipőfűzőjét, mert elesik és még görbébbre töri az orrát. Robertre gondoltam, a barátomra, és a jól ismert kegyetlen szégyen megint elöntött. Képes lennék ráhúzni Robertre az őrült zaklató szerepét, csak ne kelljen közelebb engednem őt. Michaelen kívül ő volt az egyetlen ember, aki komolyan törődött velem. És Lisa, de Lisa olyan messze volt.

– A barátodra gondoltam, akivel találkoztunk a suliból. Azt hiszem, ő az első gyanúsítottam. Mennyire bízol benne?

Michael komoly volt, és egyben szinte bocsánatkérő is, ahogy beengedett a gondolataiba.

– Nekem is... de van még pár ötletem. Ma Irine Serman odajött hozzám szünetben, és egy furcsa beszélgetést folytattunk le. Már az is furcsa, hogy odajött. Szerintem életemben először szólt hozzám.

– A francba! Irine! Elfelejtettem szólni, hogy talán nagyon elbasztam. – Michael indulatosan az ülésére csapott, ahogy felharsant. – Tök idiótán loholtam utánad a többiek előtt, mikor megtudtam, hogy mit csinált Caleb.

Szóval Michael elővigyázatlanságából a suli legrosszabb társasága már sejt rólunk valamit. Meglepődtem az engem elöntő haragon, amit egyértelműen Michael iránt éreztem.

– Azt hittem, ezt megbeszéltük múltkor! Csak annyit kértem tőled, hogy hagyjunk ki ebből másokat...

Néztem Michael elvörösödő arcát, és szívem szerint megcsapkodtam volna. Kicsit elárulva éreztem magam, és mintha a nekem fontos kérést semmibe vette volna. Az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan csinálta, elvégre a legelső pillanattól tudtam, hogy nem helyesli a titkolózást, és utálja, hogy nem szólunk egymáshoz a suliban. Ha volt is emiatt bűntudatom, most egészen elmúlt.