Honnan tudnám?

21. fejezet

Michael

Láttam anyámon, hogy sokkolja a dolog; az örök lustaság kisfia szombat délután kettőkor a szobájában, a házija felé görnyedve ül a mármajdnem pasijával. Kész volt a matek, a töriesszéket gyűrtük mikor anyám ránk rontott. Najó, inkább totál bátortalanul, rosszat sejtve belesett a félig nyitott ajtón, mint aki nem tudott uralkodni a kíváncsiságán. Kimondatlan szabály volt köztünk, hogy nem jön be kopogás nélkül hozzám, cserébe én tényleg nem csinálok semmi hülyeséget, erre most egyértelműen ott volt a bamba, döbbent képe az ajtólap és a keret között.

- Anyaaaaaa... – Csak akkor jöttem rá, hogy nem kellene Alan mellett idiótán nyávognom, mikor már késő volt, és ő is totál megdöbbent. Micsoda döbbentkedő délután...

Anya undok, hunyorgó pofát vágott, amitől rögtön röhöghetnékem lett, de nem is foglalkozott velem, a szorosan mellettem ülő fiúhoz intézte a kérdéseit.

- Minden rendben Alan?

- Öhm. Igen, köszönöm szépen, és még egyszer elnézést.

- Ugyan már! – Újabb pofák anyától, de észrevettem, hogy a megnyugtatás ellenére is feszült és aggódó még, ahogy végig méri Alant. – Összedobok valami könnyű kaját, már biztos éhes vagy.

- Nem, köszönöm. Miattam ne fáradjon.

- Tegezz, kérlek, ha lehet. Ettől borzalmasan öregnek érzem magam. – Anya megforgatta a szemeit és idegesen dobolni kezdett az ujjaival.

- Elnézést. – Alan még kisebbre húzta magát, tenyereit a combjai alá szorította, és minden áron próbálta kerülni a szemkontaktust anyával. Talán picit mégis volt valami, amit anyámnak sikerült megzavarnia mikor betoppant; korábban két bekezdés lényegének kiemelése között a tenyerem Alan térdére tévedt... Lehet zavarja, hogy nem engedtem el, annak ellenére sem, hogy épp anyámmal trécsel? Rohadtul nem bírok ma magammal...

- Anya, hagyj már minket! Tanulunk! Teljesen kizökkentesz. Húzz el!

- Ne legyél undok, Gombóc! Csak megnéztem éltek-e még, már itt sem vagyok! – Azzal a lendülettel már ott is hagyott minket. Alan vállai jól láthatóan megereszkedtek a távozására, a kezei is előkerültek, hogy most idegesen rágcsálhassa a ceruzát és ütögesse vele az álla alját.

- Ez nem volt szép.

- Mi? – Értetlenül bámultam a komoly arckifejezését. Olyan volt, mint mikor rám szólt a folyosón a Benga-ügynél; mint egy kérdőre vonó, szigorú tanár. Sehol nem volt az előbb még megszeppent, befeszült srác.

- Ahogy anyukáddal beszélsz. Kicsit olyan volt, mintha a nővéredet küldted volna ki a szobából.

- Áh, ne aggódj ezen! Anya tényleg nagyon klassz. Nem új keletű nála ez az laza-menő anya figura. Mióta az eszemet tudom, ilyen. – Megrántottam a vállam. Picit féltem mélyebben belemenni a témába, nem tudtam mennyit beszélhetek az anyámról úgy, hogy az ne tűnjön túlzásnak. Volt, hogy megütöttem emiatt a bokám.

- Tényleg csak egyetlen igazi szabály van köztünk; ne keveredjek baja hogy, ne kelljen aggódnia miattam. Minden más bocsánatos bűn, mint például a rendetlenség vagy ne adj isten a visszapofázás. – A röhejes vitáink egyikére visszagondolva széles mosoly terül el az arcomon. – Oké, szájaltam már vissza úgy, hogy elcsattant pár pofon, de azt hiszem, azokat eléggé kiérdemeltem.

Talán nem kellene azzal sem dicsekednem, hogy mekkora faszfej tudok lenni a saját anyámmal is, ha elgurul a gyógyszerem.

Elhúzta a száját, kicsit mintha vissza akarta volna nyelni a mondandóját.