Honnan tudnám?

30. fejezet

Michael

– Hol vagy?! – kiáltottam a telefonba. Nem akartam agresszív állat módjára beszélni Alannel, de megint annyira aggódtam érte. Valahol mélyen tudtam, hogy durván túlreagálom a dolgot, kezdve a drámai kivonulásommal. Caleb elmondása alapján nem történt semmi... semmi komoly erőszak? Dulakodás? Mégis, újra és újra egy kitalált jelenet pörgött le a szemem előtt, ahogy Caleb, aki kétszer akkora, mint Alan – szinte minden srác a suliban kétszer akkora, mint Alan – nekilöki őt a falnak, vagy egy kemény mosdópultnak. Gyűlöltem a gondolatát, hogy valaki bántotta. A hülye zaklatás miatt is aggódtam, de ez... Minél előbb látni akartam.

– A hármas lépcsőházban vagyok... – Beletörődő és gyenge volt a hangja a vonal másik végén. – Idejössz?

– Nagyon sietek.

– Jó...

Fellöktem pár diákot, ahogy megvadult hülye faszként végigszáguldottam a folyósón. Hallottam, ahogy becsapódik mellettem egy szekrényajtó. Kívülről talán épp olyan voltam, mint a srác, aki nemrég Alan kezére csapta a szekrényajtót...

A hármas lépcsőház volt az iskola egyik legkihaltabb zuga, elvégre az itteni termek jelentős része felújítás alatt állt. Ahogy felrántottam a lépcsőházba vezető ajtót, két srác egymással szemben épp hevesen vitatkozott. Fingom se volt, kik ezek, legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy takarodjanak máshová. Nem hagytam időt nekik, hogy feltartsanak vagy beugassanak, sietve feljebb másztam a dohos, félhomályos lépcsőházban.

A legfelső emeleten ott ült Alan, a tetőre vezető lelakatolt fémajtó mellett. Oldalán hanyagul ledobva feküdt a táskája, lebáit felhúzta és átkarolta, egyik kezével a táska pántját tekergette. Nem sírt, nem tűnt dühösnek vagy zaklatottnak, nem olyan volt, mint mikor először találkoztam vele. Nem volt ijedt, mint a parkolóban, mikor érte mentem a szupermarkethez, vagy mint mikor a moziban cseszekedett vele valaki. Szomorú volt. Annyira szomorú és fáradt volt ott a fal mellett ülve. Megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban, és teljesen földbe gyökerezett a lábam. Hol Alant néztem, hol az ujjaim alatt lévő okkersárga, foltokban rozsdás korlátot.

Nem vagyok elég.

Úgy éreztem, én ehhez nem vagyok elég. Nem találtam magamban elég erőt ahhoz, hogy megvigasztaljam. Olyan szörnyű kétely árasztott el... Nem tudok mellé ülni és megvigasztalni... Annyi minden történik vele, annyi minden éri őt... ez az egész olyan... sok.

Aztán Alan lassú, mély levegőt vett és végre felém fordította az arcát. Összeakadt a tekintetünk, és azok a zöld szemek ismét szavak nélkül beszéltek hozzám. Szomorúságot, reményvesztettséget vártam, ami az arcáról is sugárzott, de ahogy rám nézett, megkönnyebbülést, örömöt és reményt láttam.

Szeretem. Szerettem azt az embert, ott, összekuporodva a lépcsőház poros padlóján. Erősen belém vágott az érzés, hogy segítenem kell. Féltettem és aggódtam érte. Annyi bátorság és erő volt benne... és mennyi remény . Minden szar ellenére olyan szépen ragyogtak rám a szemei...

– Hé, minden rendben?

Átszeltem közöttünk a távolságot és elé guggoltam. Hűvös volt a bőre a kezem alatt, ahogy végigsimítottam az arcán.

– Nyugi, Michael, remegsz...

Ujjait az ujjaimra fektette, összeráncolta a szemöldökét.

– Csináltam egy kis hülyeséget, de minden rendben. Köszönöm, hogy feljöttél. – Kíséretként megeresztett felém egy gyenge kis félmosolyt is, amitől akkorát dobbant a szívem a mellkasomban, hogy egészen belezsibbadtam. Imádtam az arcát... és imádtam a kezét a kezemen. Felmérve, hogy kettőnk közül ezúttal én voltam a zaklatottabb, engedtem minden késztetésemnek; leültem mellé és türelmetlenül az ölembe húztam. Fejben egyszerű és gyors mozdulatnak tűnt, de valójában szerencsétlenkedés lett belőle. Még mindig befeszülve, a könyökénél fogva rángattam magam felé, ő pedig összeráncolt szemöldökkel, beharapott szájjal várta a bénázásom végét.