Honnan tudnám?

26. fejezet

Ezúttal is köszönöm a javítást Katának! <3

Michael

- Hé, Alan! Minden oké? - Tétován megálltam a fülkénél, ami mögött a fiút sejtettem. Egy egészen kicsit kilógott a cipőorra. Tizenkét percig bírtam egyhelyben, aztán Alan után indultam. Újabb ismerős szitu, ahogy a budiajtó előtt rostokoltam, miközben majd szétvetett az ideg.

- Figyelj! Nem akartam ekkora faszfej lenni! Bocs, hogy letaperoltalak. Ha szeretnéd, most rögtön hazaviszlek, csak azért, ha lehet, beszéljük meg. - Végigszántottam a hajamon, de a durva mozdulat továbbra is csak a gyorsabb kopaszodáshoz segített hozzá, nem a megnyugváshoz. Erről egyből bevillant, ahogy a konyhapulton egymást téptük... most meg mindent elbasz köztünk egy kis tapi?!

Próbáltam nyugodt lenni, de egyszerre tombolt bennem az aggodalom, az értetlenség és a harag. Miért kell egy randinak is ilyen bonyolultnak lennie? Nem szabadna idegesnek vagy mérgesnek lennem azért, mert kiborult a szemtelenkedésemtől, pedig nemrég még simán beráncigált volna az ágyba. Cade haverom az ilyen csajokat mindig szűzkurvának hívta. Erre a gondolatra majdnem arcon vágtam magam.

Mindennek meg van az oka - anyám legalábbis gyakran ezt mondogatja, és mivel ezen a szentbeszéden nőttem fel, hittem is benne. Cade, meg anyám... Formálhatnék mostmár saját véleményt is a dolgokról.

- Igazából marha jó a film. Ígérem, viselkedni fogok, de megnézhetnénk még, ami hátra van.

Alig értem a mondat végére, nyílt az ajtó. Nem lepődtem meg a sápadt arcán, - vagy a könnyfoltokon, de azért kurvára elszégyelltem magam. Annál furcsább volt viszont, hogy ahelyett, hogy mérgesen nekem esett volna, jobbra-balra forgolódva nézett szét a helyiségben. Rajtunk kívül senki nem volt bent.

Alan mély levegőt vett és kilépett. Összerezzent a visszacsapódó ajtó hangjától.

- Alan?

A csaphoz botorkált és a gyors kézmosás után kissé lehajolt és az arcát is megmosta. Szorosan mellette a mosdónak támaszkodva bámultam a tükörképét. Elnyúltak a vonásai, sok apró kis vízcsepp gördült le az orra vonalán és az arccsontján. Lehunyta a szemeit és vett pár mély lélegzetet. Mikor újra összeakadt a tekintetünk a tükörben, már nem láttam se a kétségbeesést, se az összetörtséget. Egészen elképedtem a gyors folyamaton; Alan Haynes épp összeszedte magát. Annyira tökéletes és törékeny pillanat volt ez, nem is tudtam hova tenni.

Aztán a mellette pihenő kezem után nyúlt, felszaladtak az ujjai a csupasz alkaromon, fel a vállamig. Az ajkai puhán, forrón érték a számat. Pipiskedve karolt át, combja közém és a pult közé szorult. Magam is megleptem a mély, rekedtes sóhajjal, ami kiszökött belőlem, de megint annyira elképesztően élveztem a pillanatot. Aztán mikor épp átvettem volna az irányítást, hogy a nyelvemet átcsúsztassam az ajkain, már el is távolodott. Csak annyira húzódott hátrébb, hogy a tenyereivel meg tudjon támaszkodni a mellkasomon. A magasságom miatt teljesen eltűnt előlem az arca. Egy mély, gondterhelt sóhaj után a mellkasomra hajtotta a fejét, a vállai megereszkedtek.

- Csak adj még egy pillanatot.

Át akartam ölelni, de nem mertem. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mi miatt nem jött vissza a terembe. Vagyis... eddig a percig szentül hittem, hogy miattam.

- Láttál bejönni utánam valakit, mikor kimentem? - Értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. Ugyanakkor őrületes gyanú is ébredt bennem. - Vagy most?

Egész testemben megfeszültem. Azonnal átfontam körülötte a karjaim, államat a feje búbjára ejtettem. Rohadtul nem akartam, hogy folytassa!