Honnan tudnám?

1. fejezet

Alan

Utáltam a suli első hetét.

Minden évben ugyanaz; tökéletes sminkek, agyonformázott frizurák, új ruhák a legfrissebb kollekciókból, tengerparton barnult sötét arcok... Mintha mindenki magára akarná venni a nyár összes élményét, minden megtörtént kalandot, és eljátszani pár napig, hogy milyen rettentően sokat változott. Persze a következő héten már senki nem fog csillag alakúra vágott uborkát hozni csili-vili uzsisdobozokban, vagy lattét iszogatni óra előtt. Nem, helyette majd túrják egymást a büfé sorában, és keserű kávét isznak az automatákból.

Próbáltam nem haragudni rájuk, nem lenézni őket. Nem volt fair, hogy így éreztem velük kapcsolatban, mert tudtam, hogy az egész csak irigységből fakad. Még most, tanévkezdéskor se engedhettem meg magamnak semmi újat, sehol sem voltam nyaralni, az egész szünidőben egy raktárba száműzött a munka, úgyhogy pontosan olyan hullafehér voltam, mint három hónapja. Abban sem voltam biztos, elnézve a lattéspoharakat, hogy van-e bármi pénzért kapható a Starbucksban, amit meg tudnék fizetni.

Szóval egy cseppet sem voltam feldobva az első nap miatt, pokolba kívántam az egészet. Még be sem ültem a padomba, már tudtam, hogy az egész nap a csendes túlélésről fog szólni.

Nemhogy teljesen le voltam égve, de barátok terén is katasztrofálisan álltam. Végzős évre az egyetlen értelmes osztálytársam is elment máshová tanulni.

Miközben a szokásos okostojás-első padban ültem, várva, hogy elkezdődjen a legelső – nyilvánvalóan zéró tanulást tartalmazó – óra, felmértem, kik maradtak idén.

– ... és képzeljétek! Az egyiknek állítólag rokona Barack Obama! - A lányok egy nagy kupacba gyűltek össze a terem közepén. Sebesen jártak a mobilok, képeket mutogattak egymásnak - nyilván a nyaralásaikról és félmeztelen srácokról. Nem kellett hallgatózni sem, a méhkirálynő hangja betöltötte a teret.

– Szóval lent voltunk a parton és...

A hangos társaságról egy másik csapat felé néztem. Mindenki annyira... annyira zajos volt. Fájt a fejem.

– Apámmal egész nyáron a hegyekben túráztunk, medvét is fotóztam! – A kosárcsapat kapitányát Calebet, a szokásos klikk vette körül, olyan nagymenők, akiknek nyáron még az is derogált, hogy köszönjenek nekem az utcán.

Voltak, akik csak ketten-hárman beszélgettek. Úgy tűnt, még a legátlagosabb diákok is felvillanyozódva meséltek egymásnak. Gondoltam rá, hogy csatlakozok valakikhez. A kirekesztettséget tulajdonképpen önként vállaltam, de tudtam, hogy ez a keserű szájíz, amit az első nap miatt éreztem, minden beszélgetésemet megmérgezte volna. Úgyhogy inkább csendben a helyemen maradtam, és fél füllel tovább hallgattam a többieket.

– ... a szomszédom grandmaster lett, végig streamelte az egészet!

– Akkor ettem először polipot, de utoljára is! Fújj, borzalmas...

– Nővérem kapott egy kocsit, egész nyáron furikázott!

***

Mr. Guzman a csengő legelső tizedmásodpercében lépett a terembe. Ez a tanár szerintem soha életében nem késett még az órájáról. Ebből azt gondolnád, hogy legalább kicsit szigorú...

- Szép napot mindenkinek! Folytathatjátok, amiben olyan hevesen, látom, mindenki benne van, csak engedjétek meg, hogy ledaráljam gyorsan a tanév fontosabb eseményeit.

Szavait elmaradhatatlan, nagy karlendítések, heves gesztikulációk kísérték, ami idétlen, szélben lengedező madárijesztőre emlékeztetett. Nem különösebben rajongtam Mr. Guzman túl laza stílusáért. Gyorsan előkotortam a jegyzetfüzetem, mire a mellettem ülő Ben gúnyosan felhorkantott. Persze, első órán senki nem írja le ezeket az infókat... Próbáltam figyelmen kívül hagyni a cseppet sem kedves megnyilvánulást. Ben elég idióta, ha megenged magának ilyeneket, elvégre tavaly az egész törit rólam másolta. Bunkózzon csak még egy kicsit, aztán főhet a saját levében teszt közben...