Honnan tudnám?

27. fejezet

Köszönöm a javítást Katának! <3 (AlmKata)

Michael

Sose volt gond a beszélőkémmel, bár általában nehéz helyzetekből szoktam kidumálni magam, nem szívügyeket fejtegetni. Még ha kezdetben bizonytalan is voltam, a végére sikerült egész jól kijönni a sok hülyeségből, amit összehordtam. Bár minden szavam komolyan gondoltam, nehéz volt úgy átadni őket, hogy a másik ülésen Alan totál sápadtan és lemondóan tekintett vissza rám. Képzeletben büszkén vállon veregettem magam, ahogy a melankóliát szép lassan felváltotta a szép mosolya. Győzelem!

Igaz, nem túl romantikus egy pláza parkolójában, egy baromironda furgonban lelkizni...

Felém nyújtotta a vizespalackot. Végig a szemébe néztem, ahogy lehúztam azt a pár megmaradt kortyot, szándékosan nem töröltem meg ivás előtt az üveg peremét, tetszett a gondolat, hogy ugyanabból a vízből iszunk. Oh, ez nagyon para? Alan fészkelődött, bal bokáját felhúzta a térdére, teljesen nekidőlt az ülésnek. Arca egyik felét az üléshuzatnak szorította, kezeit a feltett bokáján pihentette.

Még mindig olyan összetörtnek tűnt, de igyekeztem ezt az érzést mélyen elnyomni magamban. Tudtam, hogy nagyon-nagyon sok minden van még benne, nem biztos, hogy előrébb viszi a helyzetünket, ha folyton csak ölelgetem és nyugtatgatom.

- Régen voltam utoljára moziban. Emlékszem, anyám betegsége előtt megnéztünk egy mesét, amit apa annyira unt, hogy végighorkolta az egészet. Én ültem középen, ezért anya folyton engem kért, hogy bökdössem meg apát, mikor már túl hangossá vált. Haragudtam, hogy elaludt, mert utó-szülinapi ajándékom volt a mozizás, ugyanakkor így én ehettem meg az összes popcornt, ami egy kicsit kárpótolt. – A kedves sztori közben összeráncolta a szemöldökét, úgy tűnt, nagyon mélyről szedi az emléket, de nem akadozott a beszéde, nem tétovázott, csak jöttek a szavak.

- A szüleim elég sokat dolgoztak, de inkább csak azért, hogy mindig legyen félretett pénzünk. Apukám egyébként egy logisztikai cégnél volt egyszerű ügyintéző, anyukám pedig bolti eladó volt. Mindig arra bíztatott, hogy tanuljak rendesen. Órákig ültünk suli után az ebédlőasztalnál és segített a leckében. – Elmosolyodott, mire az én szívem is teljesen összeszorult, ahogy elképzeltem a fejemben, ahogy a gyerek-Alan ugyanúgy ül a tanulnivalója felett; kezeit olykor-olykor combjai alá szorítva, körülötte a ceruzák és tollak patinás rendben.

- Mindenesetre a szülinapi-mozi amolyan hagyomány volt... Említettem, hogy eléggé... imádom a Disney meséket. Minden ünnepre; szülinapra, karácsonyra, hálaadásra, évzárókra, mindig kaptam egy kazettát. Egész szép kis gyűjteményünk volt. Amikor tanultam olvasni, anya megszerezte a Herkulest mesekönyvben, lényegében azzal a könyvvel tanultam meg olvasni. Igaz, rettentően utáltam, hogy a Disney-könyvekben sosem énekeltek.

Egyszerre volt vidám és szomorú az, amit mesélt. Talán sosem gondoltam egészen végig, milyen érzés lehetett neki ilyen fiatalon elveszíteni az édesanyját... mekkora veszteség.

 - Örülök, hogy pont a Szörnyellába futottunk bele.  – Valahogy olyan közel éreztem őt magamhoz, ahogy megosztotta velem, milyen sokat jelentettek neki valójában ezek a mesék, és hogy nemrég velem ült be egy Disneyre. Kezem a bokáját piszkáló ujjaihoz csúsztattam. Nem fogtam meg a kezét, pár centire tőle félbehagytam a mozdulatot és csak a mutatóujjammal simítottam meg. Olyan érzés volt, mintha a mellkasomból indulva egy drót folyamatosan az autó túloldalára rángatott volna Alan felé. Nem tért ki az érintés elől, csak lenézett a kezeinkre és halványan elmosolyodott.

Könnyű volt. Olyan kibaszottul könnyű volt és... jó. Csak ültünk a kocsiban és a filmekről beszéltünk – haha, jó, inkább mesékről¸ de nem éreztem idétlennek magunkat. Aztán később – mikor már a parkoló is lassan elsötétedett, az autóban is elkomorodott a hangulat. Óhatatlanul egyre több gyerekkori emlék került előtérbe. Meséltem pár szót a szüleim válásáról.