Honnan tudnám?

3. fejezet

Michael

Magamban mérgelődtem, miközben előszedtem a bringám. Borzalmas bűntudatom volt, amiért így kicsesztem a sráccal, bár a kiakadása kissé túlzónak tűnt. Kivéve, ha épp elkésett miattam valahonnan, vagy csak eleve borzalmas napja volt. Amiatt is bűntudat gyötört, mert egy kis rész bennem a legkevésbé sem bánta, hogy így látta a fiút. Nagyon megkapó volt az arca, bár percekkel az incidens után már nem tudtam visszaidézni minden vonását, csak a szemeit. Nagyon furcsa volt az egész.

A biciklikerekemmel áthajtottam egy fehér, mostmár elég koszos lapon. Először úgy voltam vele, biztosan szemét, és hülye leszek szemetet szedni a suli közepén, aztán leesett, hogy mi van, ha a srác hagyta el, elvégre kb ott ücsörgött mikor szó szerint bele futottam.

Egy órarend volt. Szépen, vonalzó mentén kihúzott rácsos táblázatba szerkesztve. Az összes betű a helyén – semmi elírás, egyforma szárú „t"-k, tökéletesen kerek „a"-k és „o"-k, minden kis cella közepére beírt tantárggyal, alatta teremszám. Semmi kis firka a széleken, vagy radírnyom. A táblázat alján egy név: Alan Haynes.

***

– Szia anya, megjöttem! – Sietve ledobtam a táskámat a konyhapultra, közben fél kézzel már a hűtő mélyében kotorásztam. A garázsban leállt a gépzaj, anya hamarosan meg is jelent az ajtóban. A tegnap estéről elcsomagolt spagettit lapátoltam magamba, állva, mint a lovak. Két falás között felmosolyogtam anyára.

– Legalább ülnél asztalhoz, Gombóc! – dorgálás közben csatlakozott hozzám. Elmarta tőlem a tálat, egy kis adagot kiszedett magának is, és mostmár együtt faltunk a hűtőnek dőlve. Imádtam, milyen laza anyukám van! Mindketten utáltuk a másodjára melegített ételt, úgyhogy elég gyakran ettünk ilyen abnormális módon. Csak mióta elköltöztünk, megfordult pár dolog a fejében, és kitalálta, hogy talán ideje rendes – asztalnál ülő – családnak lennünk.  Most rettentően jól esett az egész hangulat, ami hirtelen körül vett minket, én önfeledten csámcsogtam, egy tészta még csúnyán félre is ment, mire anyám egy amolyan „meg is érdemled, ha így habzsolsz" pillantást vetett felém, de azért gyorsan poharat ragadott és vizet töltött nekem.

– Ne fulladj meg, mielőtt elmesélnéd, milyen volt az első nap!

Percek múlva már a pultnál üldögélve hadartam neki a suliról és a többiekről. Miközben meséltem neki, folyamatosan az egyik parafa poháralátéttel játszott, úgyhogy hol őt néztem hevesen gesztikulálva, hol a megperdített alátétnek szurkoltam, hogy sokáig forogjon. Anyám folyton babrált valamivel.

– Nem akartam kamuzni nekik, úgyis látták volna instán, ezért egyből kijátszottam a meleg-kártyát, de jófej társaságnak tűnnek, egész normálisan reagáltak. Találkoztam ma az edzővel is, mire kettőt pislogtam, már bent is voltam a csapatban.

– Átküldtem minden eredményedet az iskolaigazgatónak, biztos átadta őket az edzőnek, ne legyél annyira elszállva magadtól!

– Ugyan már! Süt rólam, hogy őstehetség vagyok! – Anyám folyton oltogat, ha úgy látja, hogy kezd elszállni velem a ló, de csak olyan anyáskodó-piszkálódó módon, elvégre az ő tökéletes anyai gondoskodásának és csodás nevelésének köszönhettem minden egómat. Már ezerszer megbánta, hogy annyiszor hívott az ő csodálatos, tökéletes kisfiának. A Gombóc nevet a serdülésem legelején ragasztotta rám, mikor a nagy zabálásokba kezdtem, és elszemtelenedtem, de sajnos – sajnálatára – a gúnynevem totál úgy hangzott a szájából, mintha édes-drága-csodálatos-kisfiamnak hívna.

– És történt valami nagy találkozás? Tudod, amolyan egetrengető „első pillantás életed szerelmével az új iskolában"? – Hallottam a hangján, hogy csak ugrat a szokásos tinisorozatok kliséjével, de azonnal lefagytam, ahogy eszembe jutott a fiú a biciklitárolónál. Amíg anyához beszéltem, néhány percre el is felejtettem őt, de most megint elszorult kicsit a torkom.