5. fejezet

1.4K 130 15
                                    

Alan

A szemem sarkából végig követtem, ahogy az új srác beoldalaz a terembe, egyenesen az asztalom felé tartva. Az előbb hallottam a nevem Caleb szájából, így még azelőtt teljesen befeszültem, hogy a srác megszólított volna. Elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat tőlem, de borzalmasan ideges voltam, amiért belekever a dolgaiba, felhívva ezzel rám Caleb és a még teremben maradók figyelmét. Csak reméltem, hogy nem a tegnapi szerencsétlen találkozásunkat akarja firtatni.

Reggel szörnyű fejfájással ébredtem, az előbb matekon se tudtam teljes odafigyeléssel koncentrálni, az egyik számítási példám hibás lett. Mrs. Porter is túl gyorsan kirohant, mintha kicsit neheztelt volna, amiért nem figyeltem eléggé, amitől szintén nagyon-nagyon borzalmasan éreztem magam.

Egészen addig próbáltam nem ránézni az érkezőre, amíg konkrétan meg nem szólított, így kénytelen voltam tudomást venni a jelenlétéről.

Michael Mc'Cormick pedig teljes valójában, koromfekete nadrágban, zöld pólóban, arcán ostoba, telifogas vigyorral bámult engem. Vajon, ha a meleg, brutálmenő, új srác felkeres a szünetben, akkor milyen sebességgel kap szárnyra rólam valami hülye pletyka?

Gyorsan váltott az arckifejezése, ahogy realizálta az én örömöm hiányát, de azért félvállról odavetettem neki egy rendes „Köszönöm szépen!"-t, elvégre visszaszolgáltatta az órarendem – biztos tegnap esett ki a tárolónál –, mielőtt menekülőre fogtam volna.

– Várj!

Akaratlanul is egyből megtorpantam. Lepergett előttem a szürreális jelenet, ahogy a folyosón is követ, és mindenki a mi párosunkat nézi. Olyan elutasító testtartással fordultam Mc'Cormick felé, amilyennel csak tudtam, meggátolva köztünk minden további kommunikációt, de se a karba tett kezem, se az összeszorított szám nem akadályozta meg őt, hogy tovább beszéljen hozzám.

– Ezúttal figyeltem reggel! – A hangja egészen játékos volt, újra belemosolygott az egész mondatba. Furcsa volt, ahogy engem nézett. Engem, Alant, teljesen rám figyelve. A sötétbarna szemeivel kitartóan fürkészte az arcomat, nem tekintett félre a terem többi részére sem, még akkor sem, amikor a következő csoport néhány diákja már megjelent az ajtóban. Rettentően zavarba ejtő volt az egész szituáció, főleg, hogy az erőszakos szemkontaktus miatt én is jobban megnéztem őt. Tegnap a nagy kiborulás közepette, könnyektől homályos szemmel alig fogtam fel, milyen is ő. A róla készült fotó a neten és a valóság elképesztően egyezett. Tényleg fájdalmasan jól nézett ki, amitől minden bennem lévő melegségem ezer fokon kezdett égni. Hangsúlyos, nagyon férfias állkapocs, telt ajkak, egyenes orr, szép, sötét szemöldök, mélybarna, szinte fekete szemek... és magas volt! Embertelenül magas. Két lépésnyire álltunk egymástól, de így is felfelé kellett billentenem a fejem, hogy a teljes valóját befogadjam. Annyira nem akartam végigstírölni, megbámulni, de olyan erőteljes volt az egész kisugárzása, hogy képtelen voltam megállni. Izmos volt a válla, a mellkasa, a karjai hosszúak és erősek. Mint egy kisebb hegyomlás, aki teljesen laza pózban, féloldalasra engedett tartással tornyosult felém. Ráadásul az egész vizslatásom és az egyértelmű pirulásom, úgy tűnt, nagyon szórakoztatja, mert töretlenül vigyorgott.

– Igazán visszajelölhetnél Facebookon, akartam neked írni tegnap este.

Próbáltam csak az ő szavaira figyelni, de az egymásbámulásában kínosan eltöltött teljes perc elég volt arra, hogy komoly nézőközönség alakuljon ki körülöttünk, amitől elszorult a torkom. Egyre erőszakosabban töltötték ki a kérdőjelek a gondolataimat: Mit akarsz tőlem? Mit akarsz? Mi dolgod velem? Miért itt? Miért én? Olyan abszurd volt! Olyan rettentően értelmetlen. Minden erőmmel azon voltam, hogy magamba fojtsam a zaklatottságomat, amire még csak megfelelő indokom sem volt, még önmagam előtt sem. Semmi másra nem vágytam, csak hogy eseménytelenül elteljen a napom, megcsinálhassam a házimat délután, felkészülhessek a következő napra, aztán lefekvés előtt befejezzem az egyik könyvemet. Errefel a suli második napján kinéz magának az új srác.

Honnan tudnám?Where stories live. Discover now