Honnan tudnám?

16. fejezet

Piroslepke

Sziasztok!

Sokat gondolkodtam ezen a fejezeten. Többször is nekiültem, de az eredmény mindig ugyan az volt... valami komor. Nem tudom, hogy ez az egyetemi szorgalmi időszak végének utóhatása-e, vagy sem, de az biztos, hogy már a korábbi fejezeteknél is sokszor finomítottam a történeten.

Annyira nehéz megtalálni azt a besorolást, ahová szánom a két fiú történetét. Amikor elkezdtem írni, biztos voltam benne, hogy sok +18-as rész lesz benne, mind az esetleges szexuális tartalmak, mind a sztori cselekményét, érzelmi hátterét tekintve. Aztán elbizonytalanodtam. A bevezető elnyúlt, az események lelassultak – vagy be sem indultak igazán – és a történet hangulata átment valami aranyosba, valami nagyon nem korhatárosban.

Viszont most, hogy elkezdenek történni a dolgok, már egyre kevésbé érzem komfortosnak ezt a zónát. Nehéz benne maradni ebben a „vanília stílusban", de túl nagy a bizonytalanság. Milyen pontosan az olvasóközösségem eddig? Mit szeretnek ebben a történetben? Mit keresnek benne, milyen élményekre vágynak?

Azért is nehéz kérdés, mert látom a potenciált, látom az utat, ami végigvezetne, ha megmaradnánk egy könnyedebb hangvételnél.

Mégis... úgy döntöttem, hogy engedek a húzásnak, az elsődleges terveimnek és korhatárosabb vizek felé evezem Michaelt és Alant.

Azoknak az olvasóknak, akik a változások ellenére is maradnak, köszönöm nekik. :)

Alan

Minden képes egy szemvillanás alatt elromlani.

Az egyik nap még izgulva, verdeső szívvel lesem a srácot, aki már határozottan nagyon tetszik – küzdök a furcsa, összezavaró érzéssel, amit kivált, mikor meglátom a suliban. Aztán egyetlen nap elteltével teljesen más, teljesen rossz dolog kerül előtérbe. Olyan, mintha egy kötélhúzó versenyen a kötél közepén lennél és ide-oda rángatnának a boldogság és a tragédia között. Rettentő fájdalmas, eszeveszett ráncigálás...

Péntekre, emelt matek előtt, már szabályosan vártam, hogy láthassam Michaelt, és egészen képes voltam elfogadni ezt önmagamtól. A félelemet, hogy talán ő lehet a furgonos, írmagjában fojtotta el bennem ez a hét. Az esti, rövid üzenetváltások, a mosolyok napközben... Tényleg minden jó volt. Annyira, hogy matekon nem zavart George brutálgyors fejszámolása, nem éreztem azt az elemi irigységet még akkor sem, amikor kiderült, hogy Samantha betéve tudja az éppen leadott anyagot. Sőt, az egyik számoláson megint nagyon befeszültem, mire Michael egy pillanatra megszorította a térdem a pad alatt. Kiszáradt a torkom, és levert a víz, de megnyugodtam. Hatalmas vigyor helyett, csak egy szelíd, bátorító mosoly érkezett felőle.

- Szívesen hazakísérnélek! Olyan jó, hogy egyszerre végeztünk! De mennem kell edzésre... szóval mégsem... – Óra után együtt mentünk a hátsó bejárat felé, pontosan úgy, mint egy hete. Még az ajtót is ugyan olyan lazán lökte ki előttem. Üres volt az iskolaudvar, ahogy a biciklik felé kísért. Nem úgy tűnt, mint aki annyira siet edzésre. Persze, ha nem lenne más dolga, akkor sem hagynám, hogy velem jöjjön. Rázott a hideg is, ha arra gondoltam, hogy Michael megláthatja milyen körülmények között élek.

- Milyen a csapat?

Annyira meglepődött a kérdésemen, hogy egy kicsit meg is torpant. Fekete farmerben és piros pólóban ácsorgott, félvállra vetett hátizsákkal a kihalt suliudvaron. Nem bosszantott, hogy meleg van és megint beleizzadtam a pulóveremben, mert láttam rajta, hogy Ő nagyon élvezi a napsütést. Jól állt neki a napfény.