A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Egy nem várt beszélgetés

A várbörtönben hideg volt és pinceszag. A cellákban, ahova az embereket hármasával tették, egy-egy lámpás égett. A teljes kilátástalanság bűze lengte be a levegőt.

Elsie próbált sírni, de nem bírt. Már az önsajnáltatás gondolatától is rosszul volt, hát csak ült, és rágódott. Mélyet csalódott magában, és muszáj volt konstatálnia, hogy ez sokkal jobban fájt, mint amikor másban kellett csalódnia. Egészen szégyenkezett magán, ekkora kudarcot soha életében nem vallott. Csak az ő hibája volt, hogy a Szövetség soha többé nem lehetett szabad, hogy őt és az édesapját bármelyik pillanatban elvihették kivégezni. A fiatal gyerekek félve sírdogáltak a szomszéd cellában, Joanne és Aaron némán, könnytől vörös szemmel kapaszkodtak egymásba mellette.

Az anyja nem volt egyik cellában sem. Valószínűleg már kivégezték. Hiába reménykedett olyan sokáig.

Nem beszélt senkihez, pedig sokan megszólították. Nem voltak mérgesek rá, pedig jogosan lehettek volna és ez csak jobban belemart a lány szívébe. Mennyivel jobban örült volna most pár dühös szónak, pár hibáztatásnak!

És amire leginkább szüksége lett volna, az egy kis segítség. Bármi. Egy ötlet, egy javaslat, hogy hogyan mentse ki innen a családját. De nem jött semmi. Néha próbált megszólítani egy őrt, elmondta, hogy nála vannak az Orvoskristályok, és a királlyal akar beszélni, de azok csak csendre intették, és mozdulatlanul álltak tovább.

Csend volt.

– Sajnálom! – mondta hirtelen úgy, hogy az egész Szövetség hallja.

– Már ne siránkozz ezen, Elsie. – hangzott Clara válasza. – Ami megtörtént, az megtörtént, senki sem hibáztat téged.

– Miért nem kiabálsz, miért nem hangoztatod, hogy neked volt igazad? – gondolta Elsie.

Eltelt pár óra, vagy pár perc... Elsie nem tudta volna megmondani. Egyszer két katona jelent meg a várbörtönben, puszta jelenlétük, úgy tűnt, még húsz fokkal lehűtötte a helyet. Az egyik kiengedte Mr. Ridert és bilincset tett rá, a másik Elsie cellájánál állt meg.

A lány megölelte a sírástól rázkódó Joanne-t.

– Elsie, te vagy a legjobb barátnőm, tudod?

– Nekem is te, Joanne.

– Ne engedd, hogy megöljenek! – fogta suttogóra a lány a hangját. – Ne halj meg! Szökj el, mint az édesanyád, jó?

Elsie nem válaszolt semmit, elég kellemetlenül érezte magát. Utoljára megszorította Joanne kezeit, közben rámosolygott Aaronra. Megbilincselték, csuklóját bántotta a jéghideg vas. Az apját tartó katona után sétált, mögötte volt a másik egyenruhás. Ahogy a lépcső felé mentek némán, Elsie még utoljára ránézett Ciceróra, és annyit tátogott:

– Köszönöm.

A férfi könnyes mosollyal bólintott. Clara a mellette lévő cellában ölelgette a fiát, ő is ráerőltetett egy mosolyt angyalarcára. Flora és Fleur nem teljesen értették, hogy mi történt, így csak integettek Elsie-éknek, ahogy elment a rács előtt. Randy, aki mögöttük ült, eltakarta arcát két lapátkezével és némán zokogott. Ben a kijárathoz legközelebb lévő cellában volt Bobby Shorttal és Jeff-fel. Mikor meglátta Elsie-t, hirtelen megemelkedett a tüdeje, és nyelt egyet. Nem engedett ki egy könnycseppet sem, Elsie ezért valamiért nagyon hálás volt neki. A fiú úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, de nem jött ki hang a torkán, így csak nézte, nézte Elsie-t, ahogy lassan elhaladt mellette.

A lánynak minden lépésnél egyre jobban fájt a szíve. A Dukens-kastélyra gondolt, a mozdulatra, ahogy a megrakott bőröndjével kimászott az ablakon... Ahogy felkapta a kakast a tyúkólból, és befogta a csőrét, nehogy a kukorékolás elárulja Miss Westmannek... Aztán Benre gondolt és Teddire, majd a pillanatra mikor megtudta, hogy végre meglelte a Kalózszövetséget, a családját. Sorra jöttek az emlékek, de nem időrendben, nem tudta őket megállítani. Lennox árulása, Pihenő-sziget, Clefield, majd a St. Johannes-i pad hidege az arca oldalán, Gulliver utazásai, a kalóztámadás, Aaron Jones, a Gruber-öböl, a keringő, az Útonálló, a Gyöngyház-sziget...