A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Fizetség

Elsie elhatározta, hogy félreteszi zavaros érzelmeit Ben iránt, mert egyszerűen nem fért meg a szorongással, amit a Lennoxszal kötött béke okozott neki. Nem bízott a fiúban, cseppet sem.

A következő napokban folyamatos viták folytak a hajón. Lennox ötlete volt, hogy a Szövetség tartson napi gyűléseket, hogy megszavazzák a döntéseket. Elsie ezt furcsállotta, és az elején mások is.

Mindig körbeültek, az aktuális „érvelő" pedig a kör közepére állt, és onnan és De a lánynak végül kelletlenül kellett konstatálnia, hogy az emberek egyre jobban megkedvelték az újoncot. Az tény, hogy nagyon jó volt a meggyőzőképessége. Bármit mondott, az emberek lenyelték, mint kacsa a nokedlit. Volt egyfajta kisugárzása, amivel mindent elért, amit csak szeretett volna. Alig telt bele pár napba, és a kalózkapitány aki fegyveres legénységével megtámadta a Szövetséget mindenki legjobb barátjává vált.

Csak Elsie-nek nem. Egyrészt azért, mert nagyon bűzlött neki valami benne, másrészt azért, mert egyszerűen nem bírta kibírni, mióta olyan csúnyán megsértette a fogait. Ő magának is nevetnie kellett ezen, de ez volt a helyzet. A fiú nagyon csúnyán megsértette az egóját.

Ami mégrosszabb volt, hogy nem csak Lennox és a büdös legénysége voltak elviselhetetlenek, hanem egy lány, Daisy is, akit magával hozott és közeli barátok voltak.

Daisy egykorú lehetett Elsie-vel, talán egy kicsivel idősebb, de ez a viselkedésén nem látszott meg. Olyan volt, mint egy kanál méz. Túlédes és ragadós. Szőke fürtjeit rendezett fonásban hordta, szemei úgy csillogtak, mint két kék drágakő. Széles mosolya volt, kerek arca és gödröcskéi, pisze orrát pár aranyos szeplő díszítette. Karcsú dereka volt, apró lábai és vékony kezei. Mindig divatos ruhákat hordott, és mindenki úgy kezelte őt, mint a legkedvencebb kishúgát, még Joanne is! Elsie-t valamiért viszont csak dühítette. Egyik pillanatról a másikra azt vette észre, hogy Ben és Joanne már nem vele mennek olvasgatni a kapitányfülkébe, hanem Daisyvel. Csatlakozni nem tudott sajnos hozzájuk, mert valamilyen okból Daisy gyűlölte őt, és mindig félig diszkréten, de félig látványosan kiment egy szobából, ha Elsie bement.

Daisy és Ben nagyon közel kerültek egymáshoz, alig pár nap alatt. A lány mindig csilingelve nevetett Ben viccein, és szorosan megölelte, valahányszor meglátta őt. Elsie az elején azt gondolta, ez esetleg idegesíti majd a fiút, de az napról napra egyre vidámabbnak tűnt. Sok időt töltött Daisyvel, vele viszont csak akkor állt szóba, ha muszáj volt.

Elsie-nek sírni volt kedve minden pillanatban. Sokat gondolkozott azon, hogy leugrik a hajóról és leúszik a tenger mélyére, hogy megtudja, hány hét múlva jönnek rá, hogy már nincs a fedélzeten.

Egy nap lement az apjához, hogy a szokásos módon megpróbáljon kiszedni belőle valamit egy nagy adag rummal. Mikor már kellően berészegedett, újra feltette neki a monoton kérdést:

– Apa, nem tudod, hogy hol van anya?

– Édesanyád? – kérdezett vissza szórakozottan Mr. Rider.

– Igen. Édesanyám. Dorothy Rider. Elmentetek együtt a Gyöngyház szigetre, de ő már nem volt ott, mikor rádtaláltunk tizennégy évvel később, körülbelül másfél hete...

–Dorothy. – John arca hirtelen elkomorult. – Dorothy!

Elsie felkapta a fejét. Lehetséges, hogy az öreg emlékszik valamire? Sietve töltött az apjának egy pohár rumot, amit az gyorsan felhajtott.

– Igen, emlékezz, mi történt vele?

– Dorothyt elvitték tőlem! – kiáltott fel. – Elvitte a király!