A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Meg fogjuk védeni egymást

– Asszonyom, segíthetek valamit? Gondterhelten fest.

Dorothy megrezzent. Eddig egymagában állt Clefield főterének kellős közepén, a hömpölygő tömeg néha ide-oda lökdöste. Mindenesetre jó rejtekhelynek bizonyult a tábornok elől.

– Köszönöm, minden rendben. – válaszolt a szakállas uraságnak. – Csak elgondolkodtam.

– Ha nem mozog, akkor bizony elsodorják, tessék figyelni. – emelte meg az a kalapját tréfásan, és alig egy fél másodperc alatt köddé vált a forgatagban.

Dorothy tehát mélyet sóhajtott, és elindult... valamerre. Régen elveszítette a tájékozódási képességét. Hamar megfájdult a feje a hangazavartól és a friss levegő hiányából – az sem segített, hogy 36 Celsius fok körül lehetett a hőmérséklet, és tűzött a nap.

Épp egy kövér férfi és egy öregasszony között próbált kifurakodni, mikor a szeme sarkában észrevett valami kékséget; a tengerpartot.

Gondolkodás nélkül – mert félájultan nehéz is volt az eszét használnia – megindult a kikötő felé. Pár – éveknek tűnő – perc múlva már a tengerparti köveken ücsörgött, és próbálkozott kicsit megmosni az arcát a friss vízzel. Beszívta az orrán a friss, sós levegőt, és a száján engedte ki. Körülnézett. Egy tucat hajó ringatózott a kikötőben, kisebbek, nagyobbak.

Dorothy kiegyenesedett, látszólag valami nagy ostobaság jutott az eszébe, de túl fáradt és reménytelen volt ahhoz, hogy elfelejtse.

Óvatosan felállt, odaosont az egyik mólóhoz, és bebújt egy hatalmas utasszállító-hajó mögé. Az egyenruhás hajóőr vagy húsz méterre ücsörgött tőle, de szerencsére nem szúrta ki.

– Egy dolog kell csak, hogy valami legalább egy pillanatra elvegye az őr figyelmét. Csak egy percig nézzen el a parttól. – drukkolt magában.

Pár perc múlva három fiatal fiú osont a nyugodtan ücsörgő hajóőr mögé, és valami szürke port szórtak el a széke mögé anélkül, hogy az észrevette volna. Látszott rajtuk, hogy nehezükre esik visszatartani a nevetést. Az egyikük elővett egy gyufát, és ledobta a puskaporba, majd mindannyian elfutottak.

Dorothy már tudta, mire megy ki a dolog; majdnem ő is elnevette magát, mikor az őr rémült vonyítás kíséretében felugrott székéből a hangos pukkanás hallatán.

– Ezt neked, Charles! – kiáltotta vidáman az egyik fiú, majd röhögő társaival együtt eltűnt a tömegben.

– Itt az idő... - gondolta az asszony, odaszaladt egy világos színű, közepes méretű teherhajóhoz, kioldozta a kötelet, és felmászott a fedélzetre.

Dorothy nem először kötött el hajót. Igaz, még sosem fogott neki egyedül, de nem mondhatná senki, hogy tapasztalatlan lett volna.

Oda-vissza szökdelt a fedélzeten, kioldozta a vitorlát, felhúzta a horgonyt. Odament a vitorlarúdhoz, nagy levegőt vett, és felhúzta.

Ezt már persze az őr is észrevette, és füstölgő nadrággal rohant a nő felé a mólón.

– HÉ! TE MEG MI A FENÉT CSINÁLSZ OTT?! AZONNAL GYERE LE! – szaladt végig a mólón.

– Menj már, menj már gyorsabban, te lomha tehén... - ütögette a hajó korlátját idegesen az asszony, de hiába, az utasszállító csak szépen lassan fordult ki a helyéről.

– ÁLLÍTSD MEG A HAJÓT! – az őr odaért a hajó oldalához, és jobb ötlet híján felkapaszkodott a korlátra.

Dorothy felkapott egy üres sörösüveget a földről, és ütögetni kezdte vele az ujjait a fedélzetről.