A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Nincs választásod

Alig egy fél órával múlhatott csak el este nyolc. Vijjogtak a rigók és a galambok, ahogy egy csuklyás társaság áthaladt a terebélyes fák alatt. Léptük olyan nesztelen volt, mint egy macskáé.

– Nem teljesen értem, miért nem maradhattunk a hajón. – kérdezte egyikük, éles női hangon.

– Halkabban, te némber. Még meghallanak. – suttogta egy másik, feltehetőleg egy fiatal férfi.
- Már vagy tíz kilométerre vagyunk a városhatártól, te sügér! Már hogy hallanának meg?

– Oh, téged nagyon könnyen.
- Na ide figyelj, te undok fajankó...

– Fejezzétek be a civakodást végre! Mint két kisgyerek... - Egy idősebb férfi vezette a négyszemélyes csapatot, aki most idegesen hátrapillantott a két torzsalkodóra.

– Befejezzük, ha elmondod, hová tartunk! A lány valószínűleg már rég elszökött innen többi mosadékkal együtt. – morgott a nő, hátrahajtva csuklyáját, így megmutatva dús, göndör haját, és világoskék rókaszemeit. – Fel kéne végre adjuk, Danny.

– Neked csak Anderson. – mordult rá a férfi. – És tudd meg, Gautier, csak azért, mert a felséges királyuram ilyen inkompetens bandát osztott nekem, attól még nem fogom feladni.

– Kikérem magamnak, engem te hívtál meg, nem a király osztott be melléd! – nyivákolt a Gautiernek nevezett nő.

– Azért azt elmondhatnád, hogy van-e terved, vagy csak megyünk az orrunk után... - kérdezte a fiatal férfi.

– Nekem mindig van tervem, Müller. Most pedig mindenki tartsa a száját legalább tíz percig, ha képességeitekből kitelik. Vegyetek példát Sullivanről.

A negyedik férfi egy nagydarab, és – mint ez eddig is egyértelmű lehetett – csendes alak volt. Teljesen kopasz arca, és szelíd szemei voltak, de volt egy kisugárzása, ami úgy hatott, mint egy buzogány a kezei között.

A csapat csendben haladt tovább az erdei úton, és alig húsz perc múlva egy tisztásra értek.

Gautier, Müller és Sullivan mind álmélkodva néztek körül a kis mezőn, ami tele volt zöldesbarna sátrakkal és egyenruhás katonákkal.

– Mit keresünk itt? – kérdezte gyanakodva Müller.

– Tudod, hogy mindjárt kiderül, te sügér! – mordult rá a szája sarkából Gautier.

Hamarosan egy szőke, szakállas férfi lépett oda hozzájuk, és kezet fogott Andersonnal.

– Daniel, de jó látni téged. Ők kicsodák? – kérdezte.

– A hölgy Sandrine Gautier, ez a szerencsétlen Fritz Müller, és ez a szép szál legény a jobbkezem, Todd Sullivan. – mutatta be a kissé megilletődött társaságot Anderson.

– Azt hittem, én vagyok a jobbkezed, Danny! – mondta kissé megtörten Fritz Müller.

– Tartsd a szád, légy szíves, és ne becézgess, mint egy félkegyelmű.

Fritz felhúzta a szemöldökeit, száját csücsörítve és fejét enyhén bólogatva kezdte pásztázni a földet.

– Vettem.

– Na, szóval. Tudod, miért jöttem, Ralph. Itt van a nő? – kérdezte Daniel a katonától.

Az bólintott, és intett, hogy kövessék.

Az immáron ötszemélyes menet elindult tehát a sátrak végtelennek tűnő sorában, és körülbelül öt perc elteltével a Ralph nevű katona megállt, és rámutatott egy sátorra.