A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Anderson köztiszt

Elsie levegőt venni sem mert, pedig vagy tíz méterre bement az erdőbe, és volt nevelőnője ruhájának szélét látta csak a bokor ágai közül.

– Ő Miss Westman? - lehelte hangtalanul Joanne.

Elsie feszülten bólintott.

– Aki mögötte sétál, az az egyik szobalányunk, Wendy. – mondta fojtottan.

– Elisabeth Drake! Tudom, hogy itt vagy valahol!

Az asszony akkor látóhatáron kívülre került; egy hatalmas bokor teljesen kitakarta őt is, és Wendy-t is. Körülbelül két méterrel a lányok előtt guggolt egy nagy fa törzse mögött Ciceró, aki most hátrapillantott a két lányra.

– Még piroslik a parázs, de nem látja. - suttogta. - A hajóra próbál felmászni.

Elsie megkockáztatta a guggolásból való felemelkedést, hogy lássa a történéseket, de egyszer csak elvesztette az egyensúlyát.

Lábával ösztönösen kitámasztotta magát, ám ez a talpa alatt lévő gally megreccsenéséhez vezetett.

Miss Westman ekkor az erdő felé kapta a tekintetét, és fürkészni kezdte a bokrokat a zaj okozójáért.

– Itt a vége. - gondolta Elsie. - Pár másodperc, és észrevesz.

A torkát egy jókora gombóc kezdte szorítani.

– Szép jónapot, miben segíthetek? - hangzott egy barátságos hang a part felől.

Az idős, mosolygó férfi nem a St. Johannes felőli ösvényen érkezett, hanem egy eddig észrevehetetlen ösvényről, hanem az ellenkező oldalról.

– Jó napot! A maga... a maga hajója ez itt? - kapta le a szemét a bokrokról az asszony.

– Nemigen.

– Nemigen?

– Nem, ez itten már rég nem tartozik senkihez. Kell a fenének, tíz perc alatt elsüllyedne. - nevetett hangosan a férfi.

– Értem. És nem látott erre egy vörösesbarna hajú, körülbelül ilyen magas lányt? Az Elsie Rider névre hallgat. - Az asszony a kezével mutatta a magasságot.

A férfi szeme tágra nyílt egy pillanatra, majd összeráncolta a homlokát.

– Nem látok én erre senkit soha. Azért is lep meg, nos... hogy önök most itt vannak. Mégis mi járatban vannak erre?

Elsie kérdő pillantást vetett Joanne-re.

– Ez Anderson köztiszt. – mondta az. - Itt lakik, vagyis olyan száz méterre innen van a háza.

– Veletek van? Segít nektek?

– Mondhatjuk. Eddig nem jelentett fel minket, de sohasem beszéltünk vele.

Eközben az öbölben is javában folyt a beszélgetés, és úgy tűnt, mintha soha nem akarnák abbahagyni.

– Hát, maguk aztán kitartóak. – nevetett Anderson köztiszt. - Hogy hívják önöket?

– Én Giselle Westman vagyok, ő Wendy, a szobalányom. – mosolygott az asszony.

– Peter Anderson köztiszt, szolgálatukra. – nyújtott kezet nekik az öregember. – Meghívhatom önöket egy teára? Itt lakom, nem messze.

– Köszsönjük, elfogadjuk. – bólintott Miss Westman, majd mindhárman elindultak Anderson háza felé.

Elsie már készült volna felállni, mikor Ciceró feltartotta a mutatóujját.