A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Barátok egy nem várt helyen

Elsie nem esett pánikba. Végül is az volt a célja, hogy feljusson egy hajóra, csak hát nem pont a raktérre gondolt.

A lényeg, hogy minden percben egyre messzebb került a Dukens-kastélytól, és ennél pillanatnyilag nem volt fontosabb. Szinte megnyugtatta a hajó lassú dülöngélése.

A szeme lassan megszokta a sötétet, és szemügyre tudta venni a tágas helyiséget. A szénából felszálló porszemek a hajó oldalának deszkái közül beszűrődő fényben táncoltak. Sűrű volt a levegő, Elsie hálát adott az égnek, hogy nem allergiás a porra, mert ha az lett volna, aligha élte volna túl. A levegő fülledt volt, de nem volt meleg; a hűs tengervíz a hajó oldalán kívül hűtötte a kis helyiséget. Az illat egészen különleges volt; szénaszag keveredett a sós tengerillattal és fűrészporszaggal.
Ekkor egy alak vált ki a félhomályból. Elsie majd felsikoltott ijedtében, de hamar látta, hogy nincs oka félelemre. Az árnyék egy kis termetű, szeplős fiúcskához tartozott.

– Te meg ki a fene vagy? – kérdezte a fiú, miközben fölényesen méregette.

„Micsoda kis pukkancs!" – gondolta Elsie.

– Ennél szebben nem is kérdezhetted volna. – válaszolt végül kissé sértetten.

– Mit keresel itt?

– Nem tartozom magyarázattal. - húzta fel az orrát Elsie. Ez láthatóan nem tetszett a kisfiúnak.

– Én vagyok a kapitány keresztfia. – háborodott fel az. - A nevem Theodore Walber Eliot! Mondd el a neved, csavargó!
Elsie nagyot nyelt. Erre viszont számíthatott volna. Ha ez a kis kölyök elmondja a kapitánynak, hogy felszökött a hajóra, neki lőttek. Szóval kell őt tartania. Talán nincs annyi esze ennek a kis nagyképűnek, hogy most rögtön felmegy jelenteni a potyázót.

– Sok néven ismernek. – mondta Elsie bizonytalanul, és észrevehetően kedvesebb hangsúllyal, mint azelőtt. - Mondd, hova tart a hajó, Theodore Walber Eliot?

– Mi közöd van neked ahhoz? Te csak egy potyautas vagy!

A lány felsóhajtott. Remélte, hogy ki tud szedni valami használhatót a gyerekből, de tévedett.

– És te mit keresel itt? - mosolygott rá.

A kisfiú elhallgatott. Látszott, hogy nagyon gondolkozott azon, hogy mit válaszoljon. Végül csak ennyit nyögött ki:

– Leküldtek.
- Leküldtek, azt mondtad? A kapitány keresztapját?
A fiú a padlót bámulta. Alig észrevehetően bólintott.
- Zavartam a munkát.

Elsie abbahagyta a mosolygást.

– Ugyan mivel zavartad?

– Túl sokat kérdezősködtem érdektelen dolgokról.

– Hát ez akkor sem igazságos. – ráncolta a szemöldökét Elsie.

– Nem bizony! - duzzogott a gyerek. - Itt sötét van!

– Talán félsz?

– Én ugyan nem! Csak kedvelem a fényt.

– Na és mennyi idős vagy?

– Hat és fél éves.

Ebben a pillanatban egy csapóajtó nyílt le nyikorogva a raktér plafonjáról. A fiúcska a szája elé tette a mutatóujját, jelezve, hogy Elsie jobban teszi, ha most hallgat.

– Teddie! Odalent vagy?

– Igen, Dennis.

– Te játszadozol megint a seprűvel? Itt fent sehol sem találjuk. – mondta a férfihang rémisztően szigorú hangon.