A lány, aki megmentette a kalózokat✔

A Gyöngyház-sziget

Daniel Anderson gondterhelten pipázott a sátra előtt. Még mindig az előző esti események forogtak a fejében. Nem tudta kiverni a fejéből Dorothy arcát, mikor rájött, hogy elárulta.

A gyomra összeszorult, nyomást érzett a fején két oldalt. El akart süllyedni bűntudatában és félelmében, de nem hagyta, hogy az érzelmei elhatalmasodjanak rajta. A harag erősebb volt minden érzelménél, és az buzdította arra, hogy szedje össze magát. Kiütögette a maradék dohányt a pipájából, úgy, ahogy Dorothyt a gondolatai közül, és kisétált a partra, hogy végignézze a napfelkeltét. Éjszaka nagy vihar volt, álmos szemeit csípte az enyhén esőszagú, friss, tengeri levegő, ahogy a hullámokat hallgatta. Hirtelen valami furcsa zaj ütötte meg a fülét.

Egy fa nyekkent meg a közelében, de nyugtalan maradt. Ez nem olyan nyikorgás volt, mint amikor egy öreg fát lökdös a szél... Ez egy hajó nyikorgása volt. Veszélyesen közel.

– Talán mégis itt van a Szövetség... – gondolta, miközben sietve eltette a pipáját a zsebébe, és visszafutott a táborhelyre.

– Ébresztő, mindenki! – kiabált mérsékelt hangerővel. Nem akart túl nagy zajt csapni.

A „táborhely" pár famentes négyzetméter volt csak a mocsárban, épp elég, hogy a négy kém felállíthassa két piszkosfehér sátrukat. Az egyikből a kiáltásra alig pár másodperc múlva kidugta a fejét Gautier. Kissé elaludta az arcát, göndör haját kócos copfba kötötte.

– Hány óra van? Mert szerintem nagyon kevés. – nyivákolt.

– Nem kell a hiszti. – csitította le Anderson, majd újra felemelte a hangját. – Két perc múlva találkozunk a tűzrakóhelynél.

A két percből, igaz, három lett, de a csapat végül nagy nehezen felverődött, és kivonult a csuromvizes, fehér kövekkel körberakott tűzrakóhelyhez. Gautier úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet az álmosságtól, Fritz alapból is kócos, sötétbarna haja most teljesen úgy nézett ki, mint egy madárfészek, belelógott kivörösödött szemeibe. Sullivan ellenben úgy tűnt, mint aki órák óta fent van.

– Jó reggelt. – köszönt hidegen Daniel.

– Azta, Danny! Jó reggelt kívántál... Nem tudtam, hogy te ilyet is tudsz. – viccelődött két ásítás között Fritz.

– Mit mondhatnék, jó napom van. És ha mégegyszer becézni mersz, orrnyergen váglak.

Fritz felszisszent, és orrához kapott. Gautier máskor nevetett volna rajta, de most csak kíváncsian nézett a főnökére.

– Hogy érted azt, hogy jó napod van? – kérdezte.

– Egy percig kéne elnémuljatok, és meghallanátok.

A csapat meglepetten hallgatott el, és figyelmesen fülelt.

– Halljátok? – kérdezte pár másodperc múlva Daniel, szemében komisz boldogsággal.

– Recsegnek a fák. – bólintott Fritz.

– Ó nem, kedves Fritz. Ezek nem akármilyen fák. Ezek deszkák. Hajódeszkák.

– Ezt úgy érted, hogy... - virult fel Gautier arca.

– Nem vagyok benne teljesen biztos. De bármi lehetséges. Mit szóltok, közelebb megyünk? – nevetett gúnyosan Daniel.

– Fú, nem is tudom...

– Nem kérdés volt.

Pár perc múlva a csapat már a mocsárparton kutatott a recsegő hajó után. Miután mind térdig sárosak lettek, végre meglátták a hajó oldalát.