Réges régen az emberek és a farkasok háborúban álltak egymással. Csak hogy ez a hosszú háború és öldöklés mindkét fél oldaláról sok halállal járt. Túl sokall. Igy hát alig 70-ével ezelőtt az emberek és a farkasok békét kötöttek.
Viszont senki sem se...
Őszintén szólva nem igazán volt kedvem beszélgetni de taehyungot ismerve teljesen mindegy volt, hogy én mit akartam. Ha ő beszélgetni akart akkor minden bizonnyal beszélgetni is fogunk. Várakozóan néztem rá, hogy akkor kezdjen bele de nem úgy tűnt mint aki el akarta kezdeni.
-Menyünk inkább ki. Hagyjuk a másik kettőt még aludni.-mondta miközben kiegyenesedet. Választ sem várva a kijárat felé vette az irányt én pedig kedvtelenül felsóhajtva csoszogtam utána. Kint, nem mesze a faháztól volt egy hatalmas fatörzs. Nem tudom, hogy építetek vagy tényleg volt egyszer egy ekkora fa ezen a helyen de legalább öt ember elfért a tetején.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(Csak, hogy világos legyen, hogy mire gondoltam.)
Mikor kiértem taehyung már ott ült így hát én is oda sétáltam és tiszteséges távolságra leültem mellé. Ő csak szemöldök ráncolva nézte végig, ahogy lassan kényelembe szenvedtem magam. A lábaimat török ülésbe magam alá húztam és a jobb kezemmel a combomra könyököltem a tenyeremben pedig az államat pihentettem.
Csak szigorúan magam elé néztem.
A perceg egyre csak teltek viszont egy szó sem hagyta egyikünk száját sem. Nekem pedig egyre csak fogyott a türelmem.
-Nem azt mondtad, hogy beszélni akarsz?-kérdeztem rá egyhangúan végre megtörve a kettönk között percek óta beállt csendet.
-Reméltem, hogy magadtól kezded el és nem nekem kell majd minden szót kihúznom belőled.-sóhajtott lemondóan én pedig inkább nem is reagáltam a szavaira.
-Arról akarsz beszélni amikor több napra eltűntünk?-kérdeztem de továbbra sem néztem rá így nem láthattam az arckifejezését sem.
-Nem. Annál jelenleg egy sürgősebb megbeszélni valónk van.-mondta határozottan mire én a szemöldökömet ráncoltam.
-Valóban? Mégis mi ennyire sürgős?-kérdeztem érdeklődve közben abban reménykedtem, hogy nem a tegnap történtekről akar majd beszélni.
-Tegnap. Mégis mi járt a fejedben, hogy olyan szemekkel néztél rám?-kérdezte szelíden és előrébb hajolt, hogy az arcomra láthasson. Elszorult a torkom. Ilyen az én szerencsém.
-Semmi.-mondtam a nyilván való hazugságot. És még az arcomat is elfordítottam az ellenkező irányba.
-Ugye tudod, hogy most úgy viselkedsz mint egy gyerek?-kérdezett rá valódi kíváncsisággal a hangjában.
-Chh. Te vagy a gyerek.-vetettem oda mint visszavágást. A szavaimat az édes nevetése követte. Meglepődtem. Most hallottam őt először nevetni. Felé fordítva az arcomat tűnt csak fel, hogy idő közben milyen közel is került hozzám.
-Még mindig duzzogsz?-kérdezte mosolyogva nézve a szemeimbe. Valahányszor mikor rám mosolygott nem csak az ajkai mosolyogtak, hanem a szemei is.
