sms │✓

chapter four - family

❝ your words cut deeper than a knife ❞

- Milan viselkedj itt van Lily - ordítottam a bátyámnak amikor haza értünk.

- Sziasztok! - Sietett elénk Antoinette a nagynénim, aki azután... szóval az eset után a gyámunk lett a férjévvel, Andrew-val, aki pedig a nagybácsink.

- Plútó, veled ellentétben én nem vagyok kutya - ordította a nappaliból az a köcsög. Khm elnézést szóval a bátyám.

- Felmehetünk? - Kérdeztem Annt.

- Perszed édesem - mosolygott kedvesen. - Hamarosan kész a vacsi, Lilypad marad vacsorára. - Jelentette ki, mindig Lilypadnek hívta Lilyt.

- Hát ami azt illeti itt is aludna, ha ez megoldható - vakargattam a tarkóm.

- Lilypad ezer bocsánat, megengednél nekünk 5 percet? - húzott be a szobájába Netta.

- Minnie, nézz rám - suttogta. Nem bírtam a szemébe nézni. - Minnie, kérlek - simogatta meg az arcom. Ránéztem. - Jó anyukád akarok lenni és nem szeretném ha mindenért elnézést kérnél. Szeretném, ha jól éreznéd magad, az, hogy Lilypad itt alszik egy kicsit se zavar minket, de ezt te is tudod. Én pedig azt tudom, hogy sose leszek olyan anyád, mint amilyen Mary volt és biztos vagyok benne, hogy Adrew se lesz számotokra olyan, mint Mickey, de nem szeretnénk, ha úgy viselkednétek velünk, mint az idegenekkel nagy részt csak te, de megértem, hogy nehéz tudom, hogy sose lesz olyan kapcsolatunk, mint a vérszerinti szüleitekkel, de az nem normális, hogy úgy beszélsz velem mint egy tanárral. Főleg, ha azt vesszük, hogy az anyukád húga vagyok... Egyébként pedig megtiltom, hogy úgy viselkedj velem mint egy tanárral. Minnie én vagyok az anyád - kitört belőlünk a nevetés.

Elképesztően szeretem Antoinette-et. Jó humora van és tényleg a szívét lelkét kiteszi csak azért, hogy jó nevelő szülönk legyen. Teljesen igaza volt egyébként. Sokszor próbáltam már változtatni a viszonyunkon velük, de nem sikerült. Az eset után durván megváltoztam és bár azóta sikerült sok rossz dolgot ki,- és leküzdenem, mégis pár tényező még bennem maradt. Ezek miatt dobtam el a régi barátaim, ezek miatt voltam 3 évig magán tanuló és ezek miatt van az egyetlen barátnőm. Ő volt az egyetlen akivel szóbaálltam, talán az is segített, hogy a suli első napján amikor pár ember, akit még 4 év után is érdekelt az a dolog, körbeállt és kérdezgetett, Lili kimentett, majd a humorával és a lazaságával megmentett. Talán ezek miatt van, hogy egyedül a munkahelyemen beszélgetek a felnőttekkel és a gyerekekkel. A felnőttek tapintatosak, a gyerekek meg nem tudnak az esetről. Néha állok csak bele hülyeségekbe (mint a kávézóban a félistennel).

- Tisztában vagyok vele, hogy nehéz és elfogadom, de Minnie - nyavalygott Ann.

- Tudom, ne haragudj... Nem akartam bocsánatot kérni, vagyis igen, de - hebegtem.

- Jól van fiam, jól van. Menjél Lilypadhez - nevetett az arcomba, de én is mosolyogtam.

- Ez 10 perc volt - morgott Lilo a kanapén. - Addig ez az állat majdnem megölt - nézett boszúsan a bátyámra. 

- Máshogy is szívesen megölnélek, úgy is tudod - kacsintott Milan Lilyre. A barátnőm azonnal elvörösödött, és inkább nem mondott semmit.

- Egy állat vagy - ráztam meg a fejem miközben a tesómat néztem. - Egyébként meg van barátja - böktem Lils felé, jelezve a bátyámnak, hogy hagyja békén Lilyt. 

- Mi? - háborodott fel Lily - Nincs is - kérte ki magának.

- Inkább leszel a bátyámmal, mint Mr. Tökéllyel? - vigyorogtam az arcába.

- Oh Hanuman! - kiáltotta, mire mind furán néztünk rá. - A srác neve, Hanuman, itt írja - kapta ki a szalvétát a farzsebéből. 

- Hanuman Harsad, de jó neve van - mosolyogtam.

- Buzi - sziszegte Milan. 

- Mivan hősszerelmes, féltékeny vagy? - röhögtem képen. 

- Fhu, tudod ki a hősszerelmes?! - ragadta meg a nyakam és magához húzott majd az arcomba ordított. - Anyád picsája - a feje vörös volt és ahogy kimondta, ajkait összeszorította.

- Nem vagy normális, bazdmeg - kaptam a nyakamhoz amit kissé elszorított.

- Utállak - kiáltotta az arcomba.

- Ó, igen? Most éppen miért? - ordíbáltam vissza.

- Azért, mert élsz - kiabálta a szemembe nézve meggondolatlanul -, mindig anyára emlékeztetsz - szemei idegességtől izzottak. Az eset óta mát többször is összezörrentünk a bátyámmal, de talán ez volt a legdurvább, amit valaha mondott nekem.

- Bárcsak benne lettél volna a kocsiban amikor az lezuhant - a könnyeim a pattakokban folytak végig az arcomon.

- Bárcsak végig nézted volna, ahogy anyáék meghalnak - felpofozott, én pedig hátraestem.

- Andrew - visította Antoinette.

- Milan bazdmeg, normális vagy? - ordította a nagybátyám. Milan ijedten nézett rám, majd a kezére, és felrohant a szobájába, hiába kapott utána Andrew. 

- Jézusom, erre kell borogatás - esett kétségbe Antoinette.

- Ez a gyerek nem normális - rázta a fejét Andrew.

- Ne mondj ilyeneket, tudod jól, hogy kiskora óta dühkezelési próblémái vannak, az eset pedig végleg rányomta a bélyeget - dorgálta le Netta.

A szobámban ültünk Lilyvel, aki a lenti történések óta eléggé meg volt szeppenve. Nem gyakran volt nálunk, és amikor itt tartozkodott, akkor Milan vagy ki se jött, vagy normális volt.

- Minnie - szólított meg lágyan. - Minden oké? - érdeklődött.

- Igen, ne haragudj, néha egy állat - sóhajtottam a bátyámra célozva. - Nem akarsz ráírni a srácra? - mosolyogtam rá.

- Most? - lepődött meg.

- Aha, kíváncsi vagyok - próbáltam vigyorogni, bár az arcomon lévő seb miatt elég nehéz volt.

- Hát jó... - harapott az alsó ajkába és belépett az instájába. - Hanuman Harsad, á, megvan - pillantott rám diadalittasan.

- Ohohó - vettem ki a kezéből a telefont, és végig pörgettem a srác képeit. - Mindig megfogod az Isten lábát a pasikkal - forgattam meg a szemem egy drámai sóhaj kíséretében, majd visszadobtam az ölébe a telefont.