A Hajó Örököse

3.

Ígérd meg, hogy túléled. Hogy nem adod fel, bármi is történjen. Nem számít, mennyire reménytelen.

Miután Rose kijelentette, hogy nem száll hajóra, egy igen hosszas vonatúttal jutottak csak el a White Star Line társoság székhelyéhez. Az órák lassan teltek, egy kis fülkében összezárva a többi utassal. Mint kiderült még hetekkel a történtek után sem felejtette el senki a Titanic sorsát. Sőt! Elkezdődtek a találgatások, összeesküvéselméletek, és Rose - ék a legelképzelhetetlenebb variációkat hallották az utuk során. Ilyen például, hogy a hajó egy nagy bomba volt, amit a britek küldtek New York ellen, és ezt Amerika észrevette ezért elsüllyesztette a hajót, vagy, hogy ez az egész a legénység ötlete volt, akik tömeges önygilkosságot akartak elkövetni.

- Szerintem a németek lefizették a kapityánt, hogy menjen bele a jéghegybe! - vélekedett egy öreg hölgy. Vagy inkább szipirtyó, gondolta Rose. Mi közük van ehhez a németeknek? Ekkora hülyeséget.

Rose egyet sem hitt el ezekből a teóriákból, még csak meg se fordult a fejében semmi afféle, hogy ez valami emberi dolog következménye. Vagyis, de nyilván annak, de nem gondolta, hogy ezt bárki előre kitervelte volna. Ő a Sorsban hitt, abban, hogy mindennek van oka, bár ez élete során nem egyszer megkérdőjelezhető álláspontnak bizonyult.

- Rose! Gyere, megérkeztünk - rázta meg a karját Sam, visszarántva őt a valóságba.

- Végre! - állt fel Rose a kényelmetlen ülésből. Észre sem vettem amikor megállt a vonat, gondolta magában.

- Hölgyeim, jöjjenek csak, erre tessék, és utat a kismamának! - kiáltotta az egyik kalauz Rose - ra mosolyogva, aki csak értetlenül nézett rá.

Sam villámgyorsan nézett Mollyra, aki csak elhúzta a száját, majd legyintett.

- Tudtam, hogy megbízhatatlan.

Ekkor kinyíltak az ajtók, és a tömeg hátulról kezdte el lökdösni Rose - t, ami bizarr modón arra az éjszakára emlékeztette amikor mindent elveszített. Dühösen próbálta száműzni az élményt a fejéből: mostantól minderől az fog eszembe jutni?

Amikor végre leszálltak örömmel töltötték meg a tüdejüket a friss levegővel. Gyönyörű idő volt, talán az első igazán nyári nap az évben.

- Miről beszéltetek lányok? - kérdezte végül Rose, mert nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Miután nem kapott választ, elvigyorodott. - Sam, gratulálok! Ez annyira csodálatos - ölelte meg a barátnőjét, aki nevetve viszonozta a gesztust.

- Rose, mi is gratulálunk neked, mert, hogy te vagy terhes nem én - bontakozott ki az ölelésből a mosolygó és kipirult Sam.

A vöröske lány, (nő, vagy inkább kismama?) mozdulatlanná dermedt. Nem tudta elképzelni, hol és mikor? Ők nem is... vagyis, de. Akkor egyszer. És akkor egyszer pont... pont. Rose - ban kavarogtak az érzelmek. Boldog volt, mert úgy érezte így talán marad valamije Jacktől, de közben rettegett. Hogy fog ő gondoskodni egy gyerekről? Egy igazi élő gyerekről kell majd gondoskodnod, Rose! Ez a gondolat megrémítette.

- Nekem... nekem... most egy gyerek van a hasamban?! - fogta meg kétkézzel a hasát.

- Jól mondod, Rosie - ölelte át a vállát Molly. - Egy gyönyörű kislány - tette hozzá ábrándozva.

- Ő egy kisfiú - vágta rá Rose. - Vagyis... inkább mégis kislány - bólogatott egyetértően. - Mondd, Sam, ezt úgy érzi az ember?

- Nem hiszem. Én például az utolsó pillanatig azt hittem, hogy fiú lesz... - mondta elérzékenyülve, és Rose rögtön megértette, hogy érzékeny témába nyúlt. Bele se gondolt, milyen lehet ez Samnak, aki elvesztette a kislányt, aki az ő hasában növekedett. Beléhasított a felismerés: ő is elveszítheti.

Bár csak pár perce tudott a létezéséről, máris jobban szerette azt a kis embriót ott a hasában, mint az egész világot. Hirtelen megértette azt amit az anyai szeretetről mondtak neki. Kavarogtak a gondolatai: vajon az ő anyja szomorú, hogy elveszítette? Vajon gondol e rá?

- Szerintem erre innunk kell! - fogta karon a még mindig döbbent Rose - t Molly. - De a kismama nem ihat alkoholt!

****

A White Star vezetője éppen egy hosszú és kimerítő beszédet tartott a három előtte ülő nőnek, de Rose képtelen volt figyeli rá. Csak is a nagy hír járt a fejében, a kisbaba. El sem tudta hinni. Jack és az ő kisbabája.

- Köszönjük szépen, hogy időt szakított ránk - állt fel mosolyogva Molly, és kezetrázott Bruce Ismayjel. - Akkor holnap megbeszéljük a részleteket.

- Úgy van Mrs. Brown. Mrs. Williams, Rose, a viszont látásra - mosolygott rájuk a férfi, majd hátat fordított, és távozni készült.

- Mr. Ismay - szólította meg Rose. - Beszzélhetnénk négyszemközt?

- Persze Rose, ahogy óhajtja - válaszolta meglepetten a White Star vezetője.

Rose megvárta míg Molly és Sam kimennek a teremből, és csak akkor kezdett bele a mondandójába.

- Anyám úgy tudja meghaltam. És szeretném ha ez így is maradna - nézett mélyen a férfi szemébe.

- Rose... biztos nem akarja felkeresni? Nagyon... aggódhat - motyogta Ismay, aki tudta, hogy azt az anya - lánya kapcsolatot legjobban a viharos szóval lehetne jellemezni.

- Kérem, ne mondjon neki semmit, Mr. Ismay. Majd felkeresem őt én. Egyszer. Még nem állok rá készen, tudja volt egy kis gondom a hajón Callel a völegényemmel.

- Hallottam pár pletykát - bólogatott a tulajdonos. - De hívjcsak Bruce - nak.

- Rendben. Akkor, sok szerencsét, Bruce, és viszlát holnap - mosolygott rá Rose, tudva, hogy az emberek többsége, és az újságok őt okolják a hajó elsüllyedéséért.

- Az elkéne, holnap ugyan itt - és már bele is mélyedt a papírjaiba. A kárhárítás nem egy könnyű dolog.

A nő elégedetten hátratűrte vörös fürtjeit, és kitárta az ajtót ami mögött két izgatott társa várta.

- Mi történt? Mit beszéltetek? - támadták le Rose -t a kérdéseikkel.

- Még találkoztunk a hajón - Titanic! Nem tudta volna kimondani. - és amikor megláttam most rögtön tudtam, hogy felismert. Megkértem, hogy ne mondja meg anyámnak, hogy élek - mondta, mintha ez valami teljesen természetes dolog lenne.

- De... azért egyszer elmész hozzá ugye? - kérdezte bátortalanul Sam.

- Persze. Csak nem most. Először szeretnék egy kis nyugalmat.

- Rose Dawson, azt aztán keresheted! - nevette el magát Molly, majd karonfogta a kismamát és Samet.

Együtt léptek ki a White Star székhelyének a kapuján.

- Sikerült! -mosolyodott el hirtelen Molly. - Tényleg sikerült!

- Minden a lehető legjobban alakul - helyeselt Sam is.

- És még a kisbaba is - nézett a pocakjára álmodozva Rose.

- Na, téged elvesztettünk úgy kilenc hónapra - ölelte át a vállát az elsüllyesztehetetlen Molly Brown.

- Nem csak kilenc hónapra - rázta a fejét Sam. - Ez egy örök életig tart.