A Hajó Örököse

5.

1913. február 9. (kilenc hónap múlva)

- Nem tudom elhinni Molly! Nekem... nekem van egy fiam - Rose kipirosodott és verejtékben úszó arccal mosolygott a barátnőjére. Kezében az újszülött kisbaba.

- Én meg igenis el tudom hinni, Rose drágám! - nyomott egy puszit az arcára a telt asszony.

- Köszönök mindent. Hogy Sammel annyira kedvesek voltatok hozzám az előző hónapokban, én biztos már vízbefolytottam volna magamat a helyetekben - mindketten elmosolyodtak - szóval tényleg. Nélkületek szerintem nem éltem volnaa túl ezt az egészet, mert, persze csodálatos dolog ez a terhesség, de azért néha az idegeimre ment.

Kicsapódott a szülőszoba ajtaja és a csapzott, ziháló Sam esett be rajta a fehér helyiségbe. Újjonann egy varrodában dolgozott reggeltől estig, mindig sötétedés után hullafáradtan érkezett haza.

Rose és Molly alig látták őt a hétköznapokon, a szombatot meg szinte teljesen átaludta, így minden vasárnapra terveztek egy közös programot. Valamikor kirándulni mentek - a korai hónapokban, amikor még Rose pocakja engedte - vagy beültek egy olcsóbb étterembe, esetleg múzeumokba látogattak. Kialakult egy rendszer, nagyjából úgy mint egy családban. Molly intézte a papír -ügyeket - ahogy Rose mindig emlegette a számlák befizetésének kényes műveletét- Sam volt a ruha- és függöny javítás és varrás felelős, Rose pedig főzött mosott, takarított, még nagy hassal is. Meg akarta háláni a lányoknak, hogy eltartják, mivel ő maga egy fillért sem hozott a házhoz, kivéve amikor talált egy dollárt az utcán. Úgy érezte tartozik nekik azzal, hogy meleg vacsorával várja őket haza, egy tiszta lakásba.

- Egy újdonsült anyuka! - Sam mosolya szinte a füléig ért. Rose nagyon rég nem látta őt ilyennek.

- Bizony az vagyok. Egy fiús anyuka - mondta büszkén Rose.

Sam lerakta a táskáját az asztalra, és egy színes babanadrágot húzott elő belőle. Molly elégedetten elmosolyodott, szóval ő beavatott volt, gondolta Rose.

- Hoztam valamit a kisfiadnak - a nő az ágyhoz szökkelt és a meglepett anyuka kezébe nyomta a ruhadarabot.

- Jajj, Sam, köszönöm! Ez gyönyörű! - nézett Rose a nadrágra, majd barátnőjére.

- Igazán ez a legkevesebb, drága - mosolygott rá Sam. - Mi a szépség neve? Már tudjuk? - kérdezte kíváncsian.
- Hát.. arra gondoltam lehetne Mason. Mason Dawson, jól hangzik, nem? - nézett a fiára Rose. - Vagy nem? Nagyon rossz?
- Szerintem aranyos - vonta meg a vállát Molly.
- Szerintem is - bólintott Sam. - És második nevet tervezel neki? - érdeklődött a nő, mire Rose elpirult.
- Úgy terveztem Jack lesz, mert... mivel...
- Persze, értjük - lépett közelebb az ágyhoz Molly. - Tényleg gyönyörű ez a kisbaba - mondta elbűvölve.
A kisfiú tényleg gyönyörű volt. Rose titkon remélte, hogy a gyereke nem örökli majd a rakoncátlan vörös tincseit, és bizony szerencséje volt: a kisfiú haja sötétszőke volt, nem vörös. A szemében viszont ugyan az a kalandvágyó csillogás tükröződött mint az egykor az anyjáéban. Az arca kipirosodott, és a fejét az anyja mellkasába fúrta, elrejtve gyönyörű vonásait. Mint minden kisbabának a karjai és lábai dundik voltak, és egy kisebb pocakkal is rendelkezett.
Rose úgy érezte akár egy életen át el tudna gyönyörködni a kisfiában. Egyszer amikor Molly megkérdezte tőle Rose, nem bántad meg? még nem tudott biztos választ adni, de most már igen. Az az egy csodálatos együttlét gyümölcse volt a kis Mason Jack Dawson, aki az ő mindene. Akiért még érdemes élni.
- Elnézést, én megmondtam, hogy nem jöhet be, hisz' a kisasszony csak most szült, de... - az ajtó kicsapódott, és ahol alig pár perce Sam érkezett most egy köpenyes cilinderes igencsak csapzott férfi és egy kifulladt ápoló állt.
- Ki maga? - kérdezte Molly megelőzve a meglepett Rose - t.
- Muszáj beszélnem a hölgygyel - bökött az ismeretlen Rose - ra figyelmen kívül hagyva a kérdést.
- Ki maga? - kérdezte Rose is felemelt hanggal.
- George Russi vagyok, szolgálatára - mutatkozott be türelmetlenül a férfi. - Maga Rose Dawson?
- Igen... igen én vagyok az, de... de maga honnan? És ki...? - makogta zavarodottan az anyuka magához szorítva a kisfiát.
- Ezekkel most ne foglalkozzon, kérem - váltott kellemesebb hangnemre a férfi. - Gratulálok, szép kisfiú - bökött a gyerekre. Rose automatikusan feljebb húzta a takarót eltakarva a kisbabát az idegen elől.
- Köszönöm - mondta hideg hangon. - Ha csak azért jött, hogy ezt megmondja akkor el is mehet. A babával pihenésre van szükségünk.
- Értem, de...
- Látszik, hogy maga még nem szült. Igazán kimerítő, higgye el Mr. Rossi - vágott közbe csípősen Rose.
- Csak George.
- Menjen el, kérem - szólt közbe Molly, amikor látta, hogy a dolgok elfajulhatnak. Sam és az ápoló lefagyva álltak, inkább Mollyra hagyva a dolgot.
- Csak egy valamit hadd kérdezzek - nézett esdekelve Mollyra George. A nő Rose - ra nézett, aki beletörődve bólintott.
- Mondja George - lépett félre kelletlenül Molly. Félve ráncolta a homlokát, nem értette ki ez az ember és miért van itt.
A szülő szoba csendjébe George Russi megtört halk hangja hallatszott csak.
- Mondja meg... tudnom kell, hogy... él- e még az unokatestvérem?