A Hajó Örököse

4.

Eljött az első szereplésük napja úgy két héttel az első találkozó után. Mindhárman izgatottan készülődtek a színpad melletti öltözőben. Éppen egy A Titanicért! koncert ment kinnt, és azután már ők következtek. Molly beszédet tervezett, amiben saját élményeket osztanak meg a nézőkkel, aztán pedig átadja majd pár előre kijelölt embernek egy díjat amit a "az 1912. április 15-én tanúsított lovagias és hősies szolgálataik elismeréséül az SS Titanic túlélőitől" kaptak.

Rose - nak nem volt sok dolga a műsorban. Nem tervezett idegeneknek beszélni a Jackkel átélt dolgokról, inkább a száraz tényeknél maradt. Annál, hogy milyen igazságtalanul hagytak ott embereket, hogy milyen volt a jéghideg vízben, holttestekkel körülvéve. Azt akarta, hogy az emberek megtudják. Hogy ne egy összeesküvéselméletet láassanak benne, ne egy "jajj elsüllyedt, de kár" gondolat maradjon meg, hanem az igazság. Az, hogy értsék végre meg 1517 ember halt meg aznap éjjel, és ez igenis komoly dolog. Komoly, és szörnyű dolog. Olyan dolog amiről beszélni kell. Mert mindenkinek joga van megtudni az igazságot.

Hirtelen újra ott volt az ajtódeszkán, a lábfeje beleért a jéghideg vízbe, a ruhája szinte ráfagyott remegő testére. Minden levegővételnél a hideg szél végiszántotta a torkát, mint egy éles penge. Még sírni sem tudott, csak  görcsösen rángatózott a teste. Elengedte Jacket, elengedte... Most vége mindennek. Könnyebb lenne meghalni, ha hagyná. Ha nem ígérte volna meg, hogy túléli. Szinte megváltás lenne abbahagyni a lélegzést, lehajtani a fejét a deszkára, mintha csak aludni akarna, és akkor vége lenne mindennek. Vége lenne a szenvedésnek. Könnyű lenne abbahagynia a küzdést a halál ellen, könnyű lenne most meghalni. De nem hagyhatja cserben Jacket, megígérte, megígérte neki, hogy túléli! Most pedig küzdenie kell. 

Körbenézett; mindenhol vízen ringatózó békés holttesteket látott, szinte ellepték az ócánt. Meghaltak, egy perc alatt lett vége mindennek amin eddig dolgoztak. Az álmaiknak, a terveiknek a reményeiknek. Most már csak egy halott test volt, amiből kiszállt az élet és ő itt maradt, hogy megmutassa mindenkinek mi történt, mint egy halált hirdető angyal.

Aztán Rose meglátta a fényt. Egy csónakot látott, teli emberekkel, egy zseblámpával világították meg a víz felszínét, és zavarták meg a halottak álmát. Mindig amikor a lámpa fénye egy halott arcra vetült a lánynak összeszorult a szíve. Ő nem maradhat itt velük. 

- Itt vagyok - akarta mondani, de egy hang sem jött ki a torkán.

- Rose, gyere, mi következünk! - intett oda neki Sam, mire a lány visszatért az emlékből. Felállt, lesimította a ruháját a már domborodó pocakján, és idegesen indult a színpad felé. 

- Sam! - kapott a keze után, amikor kiléptek volna a takarásból. - Én ezt nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá! Ami történt az... azt még mindig nem tudtam elfogadni magamban, nem tudok erről beszélni idegeneknek. 

- Jajj drágám - ölelte őt magához Sam. - Ez mindenkinek nehéz, de erősnek kell lennünk, meg kell tennünk. Azokért akikkel együtt utaztunk azon a hajón, azokért akik ének, és akik meghaltak. Mert megérdmlik, hogy mindenki megtudja, hősként haltak meg, és sosem felejtjük el őket. 

- Miért pont mi? Mások... mások is túlélték, ők is elmondhatnák ezt - mondta Rose, de érezte, hogy nem megy vele semmire. Ki kell mennie a színpadra, ha esik, ha fúj.

- Rose, gyere - szorította meg a kezét Sam, és kedvesen rámosolygott. -  Sikerülni fog, tudom.

***

- Ms. Rose, valaki önt keresi! - szólalt meg halkan az egyik gitáros a zenekarból. Rose éppen a hajával bajlódott, ki akarta bontani a vörös fürtöket a szoros konytyból. 

- Engedje csak be, köszönöm - motyogta a lány egy hajtűvel a fogai között. El sem tudta képzelni, hogy ki az aki éppen őt keresi, kíváncsian várta, hogy ki jelenik majd meg az ajtóban.

- Rose! Örülök, hogy látlak - ott állt, hosszú fekete ruhában, a haja szoros fonatban, makulátlanul. Kivéve az arca. Az meggyötört volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, a homlokát ráncok barázdálták. Mintha nem két hónap, hanem tíz év telt volna el, mióta utljára tlálkoztak. 

 Rose nem fordult meg, a sminktükörből nézett az anyjára. Nem tudott mit mondani, megmodzulni sem mert, csak nézett a tükörbe. Mii lesz most vele? Vajon hazaviszi őt magához? És ha tudomást szerez a kicsiről? Nem veheti el tőle senki a kisbabáját, a mindenét. Azt nem hagyhatja.

- Nem kell félned, nem akarlak hazahurcolni, vagy hasonlók. Megértettem és elfogadtam, hogy ezt az utat választod - sóhajtott. - De hiányoztál, elmondhatatlanul. Azt hittem meghaltál, csak is ezért jöttem el erre a koncertre. Hogy megadjam a végső tiszteletet a halott lányomnak, aki mellesleg a színpadon áll.

- Mérges vagy? - kérdezte Rose, de közben rájött, hogy ez mennyire de mennyire rossz kérdés volt. Mintha érdekelné! Ő már egy felnőtt ember, nem az óvodás kislány, aki összetört egy poharat. 

- Nem, épp ellenkezőleg. Nagyon is boldog vagyok, hogy hazudtál, és nem kell belenyugodnom az elvesztésedbe. Tényleg hiányoztál.

- Te is nekem - talán. Nem biztos. Tényleg hiányzott, vagy csak úgy kicsúszott a száján? Mindegy is. A lényeg, hogy most itt van. - Anya... valamit el kell modnanom.

- Mondd csak kicsim - néz rá bíztatóan az anyja aki közben letelepedett a Rose melletti székre. 

- Terhes vagyok - kimondta. Úgy érezte mintha egy egész hegy esett volna le a szívéről. Nem kell titkolóznia, kimondta. 

- És Cal már tudja? Jajj istenem, ebből még bármi kisülhet! Ez csodálatos hír, drágám! - lelkendezett Ruth. 

- Anya, nem! A baba apja Jack - az anyja arcáról lehervadt a mosoly, de rögtön korrigálta magát, és úgy tett mintha nem számítana.

- Persze, értem, értem én. De Jack ugye... már nem él, tehát muszáj férjhez menned.

- Dehogy muszáj! Fel tudom nevelni őt egyedül - ugrott fel a székből Rose. Még a gondolat is, hogy másik férfi fogja a kezét, másnak mondjon igent abszurd volt. Lehetetlen.

- Egyedülálló anya, pénz nélkül! Hogy akarod eltartani a gyereket és önnmagadat? - húzta fel a szemét a másik.

- Majd dolgozom, és különben is vannak barátaim. Sam és Molly segíteni fognak. Nincs szükségem egy férjre, hidd el.

Ruth színpadiasan felhúzta az orrát, és megigazította a haját. Felállt, egy ideig csak nézték egymást, majd az idősebbik nő megszólalt.

- Ez az új címem. Majd látogass meg - a lánya kezébe nyomott egy kis kártyát, majd kisétált a szobából egyedülhagyva Rose - t a gondolataival. Hogy fogja felnevelni azt a gyereket? Milyen pénzből? Hogy tud majd dolgozni, vagy egyáltalán mit?

A világ hirtelen ilyesztő volt és sötét. 

- Nem mintha hallgatóztam volna, csak véletlen hallottam meg, esküszöm - szólalt meg Molly kilépve az ajtó takarásából. - De ránk számíthatsz Sammel. Segítünk mindenbe, csak ne menj férjhez muszájból. Azt már egyszer majdnem eljátszottad, emlékszel? 

- Igen, és... köszönöm Molly. Mindent. És a lányom is köszöni - msolyodott el Rose.

- Lány lesz? 

- Hát... nem biztos, de ez olyan anyai megérzés, tudod.

- Persze, értem én - mosolygott vissza Molly. - Gyere, menjünk haza.