A Hajó Örököse

2.

A kék, szív alakú nyaklánc hirtelen még idegenebb volt Rose számára mint bármikor. Azt hitte ha újra kézbe veszi, megrohamozzák az emlékek, de nem így lett. Nem érzett semmit, csak fájdalmat, és a szívére nehezedő terhet. Ha eladná minden megoldódna, legalábbis anyagilag, viszont ez a terv több sebből is vérzett. Ha eladja arról Cal és az anyja mindenképp tudomást szerez, de ez még nem is lenne olyan nagy baj. A másik baj pedig... Rose nem hitte, hogy meg tudna válni tőle, bármilyen idegen is volt számára az ékszer. Ez a nyaklánc sok mindent jelentett számára, de legfőképpen azt, hogy Jacket választotta amikor döntenie kellett, és azt, hogy mennyire jól döntött. Egyszer talán megszabadul tőle, de nem most.

- Rose, megjöttem! - kiáltott egy vidám hang az ajtóból, mire a lány gyorsan a zsebébe süllyesztette az Óceán Szívét. - Gyere, nézd csak kit találtam! - miután sokat beszélgettek megegyeztek, hogy fittyet hányva az etikettre tegeződni fognak.

Rose felállt a süppedős kanapéról és kisétált az előszobába. A fogason csak Cal kabátja árválkodott és egy sál amit Molly vett neki, és ez egy pillanatra ráébresztette, hogy milyen kevés ami megmaradt a régi életéből. De ahogy továbbsiklott a tekintete Molly mellett meglátott egy sovány kicsit lóarcú, őszülő és ritkás hajú nőt. A ruhája szegényes volt, de elegáns, és praktikus. Hosszú szürke kabát, fűzős bokacsizma, és szolid kalap. Ijedten nézett az őt vizsgáló Rose - ra, idegességében táskája csatját kattogtatta.

- Samantha Williams - előzte meg Molly bemutatását a nő, és közelebb lépve kezet fogott Rose - zal, aki elmosolyodott. Tetszett neki a nő, az, hogy egyenlő félként tekintve rá kezet fog vele, nem kezet csókol, vagy hasonló formaságok.

- Rose Dawson - mosolygott vissza rá, és a szeme sarkából leste Molly reakcióját arra, hogyan bemutatkozott. Pontosabban a névre amin bemutatkozott. De az asszonynak még a szeme se rebbent, csak amikor látta, hogy Rose nézi, alig észrevehetően bólintott.

- Samanthával az órásnál találkoztam, és mint kiderült ő is a Titanic utasa volt, akárcsak mi. És miután jobban öszzeismerkedtünk beavattam őt a terveinkbe, úgyhogy, ha nincs ellenedre, új taggal bővül a társaság, Rose - vette le a kabátját Molly, és gyors mozdulattal felakasztotta a fogasra.

Mindketten kérdőn néztek Rose - ra, aki pillanatnyi hezitálás után bólintott.

- Persze, szívesen látjuk - nézett a láthatólag megkönyebbült nőre. - És, elnézést a tolakodó kérdésért, ön hol utazott a hajón? - érdeklődött az ajtófélfának dőlve.

- Úgy érti hányadik osztályon? - kérdezett vissza félénken Samantha, mire Rose bólintott. - Harmadosztályon a kislányommal. Meghalt - tette hozzá megelőzve a kérdést.

- Jöjjön csak beljebb - invitálta be őt Rose a kislány említése után, ami láthatólag újra és újra szívenütötte az asszonyt.

***

Samantha (már csak Sam) és Rose nagyon gyorsan összebarátkoztak. Miután mindketten részletesen elmesélték az életüket, a Titanicon és az előtt, mindketten könnyezve egymás kezét szorongatva ültek a hajszálcsíkos kanapén.

Mint az is kiderült Sam férje meghalt még évekkel ezelőtt IBS - ben, amikor a kislányuk Emma még meg sem született. Mivel sosem házasodott újra Sam egyedül nevelte Emmát, szegényes, de szerető környezetben. A kislányról 7 éves korában kiderült, hogy örökölte az apja bélszindrómáját, és az állapota egyre rosszabbra fordult ezért elindultak New Yorkba, mert azt mondták ott jobb kezelést tudnak adni neki. Emma alig töltötte be a nyolcat amikor a hajó elhagyta a partokat.

- Azt mondtad Jack rajzolt? - kérdezte pár perc hallgatás után Sam.

- Igen, nagyon szépen rajzolt - mondta Rose, és kicsit elpirult a saját Jack által rajzolt képére gondolva.

- Várj meg itt - ugrott fel Sam, és egy pillanat múlva már vissza is tért kezében egy szakadt és ázott lapot szorongatva. - Ezt... ezt nem lehet, hogy...?

Rose kezébe adta a képet, ami egy kislányt ábrázolt, aki a hajókorlátnak dőlve elmélázva nézi a vizet. Bár szénrajz volt, amikor ránézett szinte úgy érezte ismeri ezt a kislányt, hallja a komoly, gondolkodó hangját. Emma hosszú hajában egyetlen szalag masni volt, de az is már kibomlott és belegabajodott a rakoncátlan tincsekbe. A szeme érdeklődő volt, kis szemöldökét tűnődve húzta össze amitől egy kis ránc keletkezett a homlokán. A ruhája jelentéktelen volt, sima vászon kötényruha, de az egész lányból olyan báj sugárzott, hogy ez senkinek nem tűnt fel. Az egész kép... Rose - t megrémítette a látvány, mert egy pillanatra megint úgy érezte, hogy a Titanic fedélzetén sétál.

- Ő rajzolta - bólintott. - Biztos vagyok benne - visszaadta a képet Samnak és megdörzsölte a szemét.

- Ez minden ami megmaradt a holmijaink közül, de nem bánom. nekem ez sokkal értékesebb - mosolyodott el szomorúan Sam és szégyenlősen kisimított egy tincset a szeméből. - Tudom, Rose, hogy én nem vagyok előkelőség, nem vagyok dáma, vagy nemes, ezért nem számít a szavam, de szeretnék segíteni nektek amiben tudok. Nincs pénzem, nincs semmim, de bármit megteszek ami segíthet.

- Sam, nem számít a rangod, vagy a pénzed - mondta Rose és furcsa módon olyan volt mintha ő lett volna az idősebb, aki nyugtatja a kislányt, amikor ennek épp fordítva kellett volna lennie. - Csak az számít, hogy akarod. És ígérem, hogy megszerezzük a végtisztességet Emmának és Jacknak, és mindazoknak akik aznap éjjel meghaltak. Ígérem.

***

Már sötét volt amikor Rose émelyegve kászálódott ki az ágyából. Kavargott a gyomra, és nem bírt tovább fekve maradni, és  jobb ötlete nem lévén kiment a konyhába inni egy pohár vizet. A hideg ital frissítően hatott, de az émelygés csak nem akart szűnni. Rose fáradtan támaszkodott neki a konyhapultnak. Kicsi korában elég beteges volt, de ez a tiniévei végére elmúlt, az egész család nagy megkönnyebülésére. Azóta Rose alig volt beteg, és csak a legritkább alkalommal volt gyomorronstása, így egyáltalán em értette az egészet. Vacsorára csak zöldséglevest ettek,  nem éppen egy nehéz étel.

A nő leült a székre és csöndben hallgatta a kanapén alvó Sam egyenletes szuszogását. Egyre rosszabbul érezte magát, és biztos ami biztos alapon bement a szűk fürdőbe, ha hánynia kéne.

Ott ült a hideg kőre terített törülközőn, de a fájdalom és az émelygés csak nem akart szűnni. Rose már pont felállt, hogy visszamenjen az ágyba amikoris a gyomra nem bírta tovább és visszalökte azt a kicsi zöldséglevest.

- Minden hányásban van répa - szólalt meg mögüle egy kedves hang.

- Molly! A frászt hoztad rám  - pördült meg Rose.

Gyorsan kiöblítette a száját és lehúzta a vécét, majd halkan Mollyval a nyomában visszament a szobába.

- Hallottam, amikor felkeltél. Azt hittem már megszöksz - mondta derűsen Molly, de látszott rajta, hogy tényleg ettől tartott, és nagyon is megijedt.

- Légyszíves ne is gondolj ilyenekre - ölelte át  az asszonyt Rose. - Most már ti vagytok a családom. Te és Sam.

- Arra gondoltam - ért véget a megható pillanat Molly hangjával -, hogy a jövő héten indulnánk a White Star vezetőségéhez.

- Nincs programom - mosolyodott el szomorkásan Rose, és halkan behajtva az ajtót visszament a saját szobájába.

Molly csak bámult maga elé. Ő már sejtette azt, amit rajta kívül még senki sem, s ha nem is biztosan, de tudta, hogy Rose gyereket vár.