A Hajó Örököse

6.

- Mondja meg... tudnom kell, hogy... él- e még az unokatestvérem?

Rose hirtelen úgy érezte mintha egy szörnyű rémálom szereplője lenne. Miért pont ma?

- Szeretnék négyszemközött beszélni George - al, ha nem bánjátok - szólalt meg végül Rose, és ahogy ezt kimondta eszébe jutott, hogy sokkal inkább hatszemközt, ha beleértjük a kis Mason - t is, de nem volt olyan állapotban, hogy kijavítsa magát.

Molly intett Samnak és az ápolónak, akik követték a nő példáját és szó nélkül kisétáltak a kórteremből.

- Meghalt - nézett fel a nő szempárba ami olyan nagyon a szerelmére emlékeztette. Hirtelen olyan volt mintha rajta kívül még két Jack lenne a szobában: akár Mason akár George szemébe nézett, mindkettőben ugyan azt a személyt látta.

- Igazából... volt egy ilyen megérzésem - mondta keserűen a férfi. - Szabad? - az ágy szélére mutatott amire Rose erőtlen bólintása után le is ült.

- Jack nem volt a férjem - szólalt meg Rose megelőzve a kérdést. - Csak miután meghalt felvettem a nevét.

George bólintott, de nem szólt semmit. A férfi igencsak kellemetlenül érezte magát, egy betolakodónak, amiért pont ezen a napon kellett zavarnia ezt a nőt. Ezen kívül utálta a kórházakat. Főleg a kórházak szagát, George Russi valahogy így tudta volna elképzelni a halál szagát is, és ahogy körülnézett bele sem mert gondolni, hogy hány anya és hány csecsemő lelte a halálát itt. George - nak nem volt gyerekkori traumája, nem haldokolt ő maga sem a kórházban, egyszerűen utálta. Nem tudta elhinni, hogy ezek a helyek akár segíthetnek is valakin, csak egy nagy fehér falú épületet látott, éppen csak egy felirat hiányzik róla: Gyere be és 80%, hogy meghalsz!

Egyszer volt egy szerelme aki ápolónőként dolgozott, ő mindig azt mondta, hogy a kórház az újjászületés helye, mert ahányan meghalnak annyian meg is gyógyulnak itt. George bár akkor a világért sem említette volna meg a lánynak, nem hitt ebben. Nem hitt a kórházakban, ő annál sokkal természetibb ember volt.

- Tudja, Rose... - kezdte pár percnyi hallgatás után a férfi - én és Jack együtt nőttünk fel. Én voltam a nagyvárosi unokatestvér, aki Cambridge - ből költözött hozzájuk Chippewa Fallsban , az anyja halála után. Ekkor lehettem úgy nyolc éves. - George hirtelen Rose - ra nézett. - Kérem, szóljon ha untatom!

- Dehogy untat, dehogy! Kérem meséljen még - kérte őt szinte követelőzve a nő.

A férfi lesimította a haját és újra mesélni kezdett.

- Tehát a családjához költöztem, és ekkortájt született meg Jack húga, Lisa-Jean, aki mára már sajnos nem él. Tudja belehalt a második gyermeke szülésébe, pedig igazán bájos lányka volt. Nekem örökre tizenéves marad... De térjünk vissza az eredeti történetre. Náluk laktam egészen tizennyolc koromig, ekkor haltak meg Jack és Lisa-Jean szülei. Mivel én ekkor már nagykorú voltam, nekem kellett intézni a birtok ügyét, de a pénzt igazságosan elharmadoltuk. Jack úgy döntött beutazza a világot, és az akkor még csak tizenhárom éves Lisa-Jeannek is ez volt az álma, de be kell vallanom nagyon féltettem. Próbáltam marasztalni, hogy majd keresünk egy másik házat, de ő mindenképpen a bátyjával akart menni. Így hát elengedtem, én magam pedig vállakozásba kezdtem és Európába utaztam. Amikor három évvel később újra találkoztam Jackkel - egy véletlen folytán, azt hiszem Cambridge - ben - Lisa-Jean már nem volt vele. Alig tizenöt évesen megházasodott és letelepedett egy Skóciai kisfaluban. Soha nem láttam már élve, pedig kerestem ahogy tudtam, de pár hónap múlva Jack írt, hogy megkaptam e a lány halálhírét? Nem kaptam meg. A temetés után otthagytam a vállalkozást, kalandokat akartam. Irigyeltem Jack szabad életét. - Rose elmosolyodott. Ő maga is megirigyelte Jack életét, ő is kalandokat akart, így tökéletesen meg tudta érteni a férfit. - Így együtt kezdtünk el utazgatni, közben hozzánkcsapódott egy fiú, Fabriozo. Nagyon szégyenlem magam, de nem emlékszem a teljes nevére... Aztán Southamptonba értünk, alig egy éves. Fabriozo miatt mentünk csak oda, azt hiszem egy rokonát kereste, akit persze sosem talált meg. Egyik este megnyertünk három jegyet a Titanicra, a svédek ellen. Furcsa fickók voltak, miután vesztettek egy pillanatra azt hittem, na most aztán halálra vernek, de valami csoda folytán nem ez történt. El sem tudom mondani, hogy milyen szerencsésnek éreztük magunkat. Futottunk, ahogy tudtunk, hogy elérjük a hajót, de engem elkaptak a rendőrök. Volt egy kisebb... balhénk, hogy úgy mondjam pár köztiszteletben álló férfival, akik ránk küldték a zsarukat. Jack és Fabriozo ott akartak maradni velem, de csak intettem, hogy menjenek már, majd találkozunk. Még aznap este megszöktem a zsaruktól, de a Titanicot már sehogy sem érhettem el. Talán épp azok gazdag ficsúrok mentették meg az életemet - szomorkásan elmoslyodott, majd folytatta - Azt hiszem ez Jack és az én történetem.

- Köszönöm - suttogta Rose. A férfi eddig észre sem vette a könnyeket amik a nő arcát csíkozták.

- Nincs mit megköszönni ezen... én csak meséltem - mondta zavartan George. Úgy érezte soha senki sem hallgatta még őt olyan figyelemmel mint ez az idegen nő.

Gyengének tűnt ahogy ott fekdüt azon a kórházi ágyon, egy újszülött csecsemővel a kezében. George - nak mégis úgy tűnt mintha ő lenne a legerősebb nő a Földön.

- De igenis van! - csattant fel hevesen Rose, de rögtön meg is bánta a kirohanását. - Bocsánat, csak... olyan régen várok erre, hogy valaki... valaki meséljen nekem, mert néha úgy érzem ismertem eléggé. Hogy elszalasztottam a vele töltött időt, hogy túl sokat beszéltem amikor mellette voltam, s ezért ő ne tudott magáról mesélni. Úgy... úgy bánom már - Rose szipogott, majd kifújta az orrát.

- Mindig így érezzük ha elveszítünk valakit - modnta csendesen George, s a kis Lisa-Jean - re gondolt. - Hogy olyan sok az elpazarolt óra, annyi mindent akartunk volna még mondani, és most már nem tehetjük meg. Úgy érzed bármit megadnál azért, hogy csak egyetlen órát újra vele tölthess.

- Én akár egy percért is mindent odaadnék - suttogta Rose, majd George felé nyújtotta Mason -t. A férfi óvatosan a kezébe vette, és meghatódva nézett az ismerős szempárba.

- A szeme pont olyan... - nem kellett befejeznie a mondatot, Rose tudta mire gondolt. Igen, Mason szeme pontosan olyan volt mint Jacké. - Tudod... szívesen segítenék - Rose figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi tegezésre váltott, de kicsit sem bánta. - Ő mégiscsak a rokonom.

- Nem is tudom. Egy gyereknek biztos otthonra van szüksége, és...

- És apára. Nem tudom és nem is akarom pótolni Jacket se számodra se az ő számára, mert tudom, hogy az lehetetlen. De szívesen segítek.

Rose gondterhelten nézett maga elé. El kéne fogadnod az ajánlatát, gondolta, de ott volt egy kis zavaró tényező. Akkor itt kell hagynia a lányokat, el kellene költöznie?

- George, én túlságosan félek ettől az egésztől, nem is ismerlek téged, és nagyon nehéz lenne itthagyni a lányokat - zavartan hátratűrt egy rakoncátlan vörös hajtincset. Nem akart a férfi szemébe nézni, rosszul érezte magát a válasza miatt.

- Rose, kérlek, bíznod kell bennem! Én nem akarok rosszat, se neked, se a babának. Biztonságos helyet tudok adni nektek, megélhetést, gondolj bele. Én meg tudlak védeni titeket - ahogy a szürkés barna szempár összefonódott Rose tekintetével a nőnek libabőrös lett a háta. Abban ahogy ezt kimondta, volt valami... rémisztő.

- Kitől kéne megvédened? - kérdezte Rose kicsit talán gúnyosabb hangon mint ahogyan azt tervezte. George tekintete hirtelen elkomorult és a férfi megrázta a fejét.

- Nagyon remélem, hogy nincs olyan amitől meg kéne védenelek. De jobb az óvatosság, nem igaz? - kelletlenül felnevetett.

- Veled megyek, George - szólalt meg hirtelen Rose, a férfi szemében őszinte megkönnyebbülés tükröződött.

- Rose, ez igazán...

- Egy feltétellel - vágott közbe élesen a nő, majd felljebb tolta magát az ágyon. Most, hogy végre ülőhelyzetbe került nem érezte magát annyira gyengének és kiszolgáltatottnak mint eddig. - Mondd el, kitől akartál megvédeni minket? - az utolsó szavai szinte visszhangozva lebegtek a kórteremben.

George a kezeit tördelte, de belátta, hogy nincs értelme a hazudozásnak. Az igazság úgyis mindig kiderül, futott át az agyán a keserű gondolat.

- Rendben. De kérlek, nagyon kérlek, hagyd, hogy végig mondjam.