Az első szerelem

X.

Victor

Éppen a fiókomban turkálok a mikrofonom után, mivel most egy új podcastot készítek. Pár hónappal ezelőtt az online lap szerkesztői akiknek a kritikákat írom, megkérdezték, hogy lenne e kedvem egy zenei podcast sorozatot csinálni, és belementem. Szeretem ezt csinálni, mert végül is arról beszélhetek amit a legjobban szeretek, a zenét. Igaz nem zenélek már de legalább így közelebb tudom magamhoz engedni a szenvedélyemet. Még mindig fájdalmas számomra újra játszani. A nagy keresésben egy pillanatra beleakad valami a pulóverem ujjába. A lakatunk volt az. Az a lakat amit a híd korlátjára helyeztünk annak idején még Helenával. Már kissé rozsdás és koszos de akkor is a miénk. Viszont már nincs a hídon. Miután Helena felfedte magát úgy éreztem, hogy már nem érez irántam semmit ezért leszedtem. Fájt, nagyon fájt. Az esély arra, hogy újra együtt legyünk, és tiszta lappal indíthassunk szertefoszlott. Mondjuk mit vártam. Tíz éven át azt hazudtam, hogy ő ült a volánnál amikor a baleset történt. Még a mai napig is furdal a lelkiismeretem. Azt hittem sose bocsát meg nekem azok után amit tettem, de nem így lett. Mielőtt elindultam volna a reptérre találkoztunk és azt mondta megbocsát nekem. Ahogy ez a mondat elhagyta a száját, olyan volt mintha ötven kilónyi kő esett volna le a vállaimról. Attól a perctől kezdve tiszta lappal indítottunk. Végül nem jött velem de ez így is van rendjén. A családjának meg kellett tudnia, hogy életben van. Megérdemelte már a boldogságot. De amikor majd visszamegyek Argentínába megmutathatom neki mennyire szeretem. Szeretnék a kapcsolatunknak még egy esélyt adni. Csak erre várok. Elhívom majd a hídra eléállok és elmondok neki mindent.  

Visszaemlékezés

A parkban sétálunk Helenával. Amióta először megláttam az osztályban tudtam, hogy ő az igazi. Amikor beszél, vagy énekel megtölti a világomat boldogsággal. Pár hete elkezdtük jobban megismerni egymást, és úgy gondolom itt az ideje, hogy elmondjam neki mit érzek iránta. Amint felérünk a híd tetejére azonnal izgulni kezdek. 

- Figyelj Helena.

- Igen?

- Szeretnék neked valami fontosat mondani.

- Persze mondd csak.

- Nagyon jól érzem magam veled. És én...én - remeg a lábam az idegességtől. 

Hirtelen nem is tudom mit mondjak csak össze vissza beszélek. 

- Én kedvellek. Nagyon kedvellek. 

- Komolyan?

- Igen, amióta csak megláttalak. 

- Én is kedvellek. Még sosem találkoztam ilyen kedves srác áll mint te. Úgy érzem mintha ugyanazt a dallamot játszanánk kotta nélkül...

- És előre tudnánk mit fog játszani a másik. 

Leveszem a vállamról a táskámat és előveszem azt a lakatot amit napokkal ezelőtt vettem. Belevéstem a nevünk kezdőbetűit.

- Lenne kedved... - és felmutatom a lakatot.

- Hát persze - mondja miközben rám mosolyog azzal az angyali mosolyával.

Felhelyezzük a lakatot a híd korlátjára. Hirtelen egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz.  Arcába lógó haját a füle mögé tűröm. A homlokunk összeér, és lassan az ajkunk is. És ekkor megtörténik. Az első csókunk. Az ő mézédes csókja. Úgy érzem mintha megállna az idő. Mintha csak mi lennénk az egész világon. Élvezem a pillanat varázsát. Pár másodperc múlva lassan elválnak az ajkaink egymástól.