I Swear...-{Klaus mich. Fan.fic}

4.fejezet:Követsz?

A nap már lemenőben volt már, a kisváros központjánál.
Hogy akkor mit éreztem, az eléggé bonyolult. Hogy miért?! Mindent egyszerre éreztem, és valahogy márcsak azt vettem észre, hogy egy parkban vagyok, ahol kép bemutató van. Rengeteg festmény volt, s én mindnél megálltam. Az elsőnél megállva elmosolyodtam. A rózsaszín, fehér és a lila színek harmonizáltak a balerína kusza alakjában ki, egy homokórán táncolt. A homokóra tetején ő táncolt, s az alján egy férfi volt. Ez a festmény a tiszta és őszinte szerelem festménye volt számomra, Ami sosem múlik el. Az érzéseim most, hogy itt vagyok furcsábbak. Vagyis eddíg talán ritkábban tapasztaltak. Félek, mert van gyenge pontom. Az anyám. Elvehetik tőlem, bantódása eshet bármikor, bármelyik percben. Akár most is, de bízok benne, hogy Damon uralja a helyzetet. Látva a mait, Elena nem tudna semmit sem tenni, Stefan pedog olyan mint egy nyúl. Retteg a vértől, és fogalmam sincs, hogy miért, hiszen vámpír!
-Tetszik?-állt mellém egy öreg művész. Felsője festékes volt, s szemüveget viselt.
-Csodás kép.-dícsértem meg, mire elővett egy vásznat.
-Esetleg megpróbálkozik a kisasszony?-mosolyogta-Nehezen találni a maga korosztályából művészet kedvelőket!-mosolyogta kedvessen, de volt ebben a férfiben valami. Egy olyan valami, ami néhány emberben nincsen meg. Áhitat a munkája iránt, szeretet az emberek iránt, tisztelet a mások érzései iránt.
-Miért ne.-mentem bele, majd ecsetet vettem a kezembe s neki is láttam. Az érzéseim keveredtek azzal amit csodálok s a végeredmény engem is meglepett.

Klaus szemszöge:

Bűntudatom támadt, mikor a Boszorkány rámnézett könnyes szemekkel s megkérdezte, hogy megöltem-e az édesannyát. Nekem a Nagy Hibridnek bűntudat...nevetséges érzés.
Nemet intettem fejemmel, s el is tűntünk a testvéreimmel, de követtem. Láttam, ahogy az álltalam igen kedvelt festmény kiállíttásra ment s, megállt egy a végtelem szerelmet szimbolizáló kép elött s szóba is elegyedik, az öreg művésszel mellette.
Nem hittem volna, hogy érdekli a művészet.
Mikor láttam...vagyis, mikor vissza adtam az annyát láttam rajt, hogy sokat veszített. Mintha már érezné, hogy ha elveszítené nem viselné el. Reményvesztett volt. Zöld szemei olyanok voltak mint a smaragd.
Folyton azokba meredtem, hiszen annyi mindent sugalltak. Félt, szomorú volt és reményvesztett.
A tekintete vonzott mint éhes kutyát az oda vetett konc.
Barna hosszú haja hullámokban omlott derekáig, és alakja nőies volt a maga kb..17 éves kora ellenére.
El sem hiszem, hogy mit művelek! Követtem mint egy beteg mániákus.
Felálltam a padról, majd sétáltam a kiállítás felé. Talán a lány miatt is, de kíváncsi voltam az idei művekre. De megtorpantam, mikor láttam, hogy a lány festeni kezdett. Csak álltam egy fa mellett s figyeltem. Ballon kabátom zsebében voltak kezeim hisz elég csípős volt az idő. A parkban a lámpák világítottak s az ég sárgás volt a lemenő nap fénye miatt.
Ekkor a lány hátra nézett egyenessen a szemeimbe. Bujdosó csillogást véltem felfedezni a zöld íriszekben.
Ekkor mosollyal az arcán fordult vissza. A szemeibe nézve mérhetetlen nyugodtságot éreztem ami elvarázsolt. Eddíg ilyen csak Carolain-nál volt..
-Csak nem követsz?-hallottam meg a halk hangját, mire mosolyra húzódtak ajkaim.

Tara szemszöge

Megéreztem, hogy figyelnek s mikor hátra néztem ott állt Klaus. Furcsa pillanat volt ez mikor a szemeibe néztem. Úgy éreztem, hogy meg nyugodtam és, hogy ő is ezt érezte. Nem féltem, magamat nem féltettem. Nem volt bennem más, mint nyugalom. Tudtam, ha bármiért is meg akarna ölni, három másodpercébe telne, s tudtam azt is, hogy nem ölne meg. Hogy honnan? Megtehette volna, mikor kiléptem a körből, de nem moccant. Csak figyelt, tanulmányozott mintha én lennék a heti hírlap. Szinte olvasott bennem, és ez volt talán a legidegesítőbb, hiszen ha ő tud bennem olvasni, akkor valamit szörnyen rosszul csinálok, de legyen. Vállalom, ha az én hibámból esik bajom. Ha túlélem tanulok, ha nem akkor belenyugodok.
-Csak nem követsz?-suttogtam, hiszen tudtam, hogy hallja. Lefestettem a hátteret feketére majd egy vékony ecsetet fogva, fehéret vittem bele.
-Furcsa egy boszorkány vagy Kedvesem..-ez meglepett-Először majdnem megölsz, aztán sírva kéred vissza édesanyád.-hallottam meg a lágy hangot mely a hátam mögül nem sokkal zengett fel. Pont, mikor a festményem készen lett.
-Majdnem megöltél.-mondtam egyszerűen elkezdve kimosni az ecseteket, majd ahogy végeztem mellém lépett.
Elkezdte a képem tanulmányozni mint valami mű kritikus.
Hogy mit festettem?!
A fekete vásznon, fehér viharfelhők gomolyogtak, amikből villámok csaptak ide s oda. Alatta a tenger volt, háborgott, szilaj volt s vad. Azon pedig egy csónak, a csónakon, nem volt semmi, csak sodródott az árral, pont úgy, ahogy én.
-Kisasszony, maga csodásan fest..mondja csak-állt mellém a művész bácsika-Megtarthatnám a képet?! Van egy haladó csoportom, és a maga munkája ígéretes ihlet volna.-mosolygott.-Fizetnék is érte...
-Elnézést uram, de gyakorlatilag az ön festékét használtam s ecseteit. Engedje meg, hogy én fizessek..-mondtam zavartan s előhúztam egy huszast majd a bácsi felé nyújtottam.-A festmény felhasználása ihleti alapon pedig számomra lenne megtisztelés..-mosolyogtam, hiszen az öreg művész képei, engem nagyon megérintettek, ahogy a jólelkűsége is.
-Tartsa meg kedvesem a pénzt és így egyenlőek is vagyunk.-mosolyogta a férfi, mire bólintottam. Mikor elfordult gyorsan megszárítottam a képet, majd vissza pördültem.
-Maga..nagyon hasonlít a lányomra-mosolyogta, egy rajz füzettel a kezében s egy csomag ceruzával, radillal és egy faragóval.-Ezt kérem fogadja el..ön egy tehetség.-csak mert lefestettem a lelki állapotom?! Ez a jó a művészetben. Mindenki másként néz rá. Mindenki mást lát benn, s nincsen rossz válasz.
-Köszönöm uram..-mosolyogtam majd intettem s tovább, álltam az A4-es vázlat füzettel és a gumikkal össze csomózott ceruzákkal.-Nem néztem volna ki belőled, hogy rajongsz ezért az egészért.-mondtam megállva egy kép elött amin egy pipacs mező terült el.
-Én meg azt, hogy egyáltalán eltalász idáig.-gonoszkodott mire megráztam a fejem és tovább álltam.-Sok mindent nem tudsz rólam, de..
-Valószínűleg, ahogy mellém kerül ismét a Salvatote bagázs, és melléd, a te családod ismét a bunkó, önfejű hibrid leszel akinek nem számít más csak a hatalom.-néztem vállam felett hátra a szemeibe. Én mindenkinek utolsó vagyok.-Tudom. És nem te vagy az első aki utoljára venne számba.-nevettem fájdalmassan, majd leültem egy lámpa alá és az első oldalra már is rajzolni kezdtem.
-Mesélj magadról..-ült mellém a Hibrid mikor kirajzolódott egy lány arca. Nem tudom kicsoda ő csak rajzoltam. A sarokban gugolva zokogott.
-Mesélj te.-néztem a szemeibe amelyekben kihívás csillogott, de álltam.
-Klaus Mikaelson vagyok. Az ősi Hibrid.-fogta rövidre, én pedig csalódottan néztem vissza a füzetemre.-Csalódtál?
-Nem benned...hanem azokban, akik ezt tették veled.-mondtam egyszerűen, majd elpakoltam és teljes figyelmem Klaus-nak szenteltem.-Hasonlóak vagyunk.-vontam vállat-Csak, te már egy őskövület vagy.-nevettem mire ő is eleresztett egy mosolyt, majd lenézett a cipőjére aztán vissza rám.
-Hogy érted bogaram?-kérdezte én pedig magam elé meredtem. Bogaram?! Ez aranyos, de mik ezek a hangulat ingadozások?!
-Nem mersz bízni, mert félsz, hogy csalódsz és hátba szúrnak..-mondtam halkan-Azért nem mesélsz magadról többet, mert azt hiszed, hogy felhasználnám ellened. Nem bízol bennem.-láttam, hogy kezdi felkapni a vizet így beelőztem.-De nyugi...én sem bízom benned.-álltam fel.-Csak tudd, hogy van olyan aki nem akar bántani érzelmileg.-tettem hozzá mire elmosolyodott.-Jó éjszakát Klaus.-mondtam egyszerűen.
-Neked is tündérem.-mondta mire már meg is indultam haza felé, kipirult arcal a Klaus-tól kapott becenév hallatán, de ekkor elém került egy pasas.
-Helló ciccám..-bűzlött az italtól, kiverte a cuccaimat a kezemből, és átkarolta a csípő.
-Eresszen el!-gyűltek könnyek azonnal a szemeimbe, mikor megfogta a torkom.