Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

28.

Veszteség

(főnév)

Szomorú állapot, melybe egy vagy több ember egy hozzá közel álló egyén halála által jut.

Daisy

Spanyolország volt az első nagydíj amire tényleg ellátogathattam. Leírhatatlan érzés volt, minden annyira komplex, intenzív és érzelmes volt. A csapatból mindenki nagyon aranyos volt velem, pontosabban velünk. Úgy fogadtak, mintha családtag lennék, ez ahogy láttam Pierre számára is nagyon fontos volt. Pierre azon a futamon is pontot szerzett, ami jól jött a csapatnak.

A nagydíj után úgy döntöttünk, kicsit kihasználjuk, hogy egy ilyen csodás országban lehetünk és béreltünk egy házat a tengerparton egy apró kis városkában. Nem vágytunk semmi komoly dologra, csak néhány nyugodt napra és pihenésre. Ezt pedig meg is kaptuk. Csodás naplementéket és napfelkeltéket láttunk, olykor pedig sokáig aludtunk, órákat töltöttünk a vízben, máskor pedig szerelmes szavakat suttogva lettünk az egymáséi. Az egész olyan volt, mint egy álom. Soha eddigi életemben nem éreztem magamat ilyen biztonságban és ilyen szeretetben. Csak remélni mertem, hogy soha nem ér véget, pedig pontosan tudtam, hogy már csak pár hónap van az évből és el kell döntenünk, hogy mit szeretnék a folytatásban.

Az egyetem csak szeptember közepén indul, így a következő versenyre is ellátogatok. Tudtam, hogy ez sokat jelent Pierre számára, hiszen egy évvel ezelőtt ott veszítette el a barátját. Nem beszélt róla, de láttam rajta, hogy feszült. Szerdán érkeztünk meg a helyszínre, kedden délután már alig tudtam rávenni, hogy egyen valamit. Nem akartam, hogy azt érezze erőltetni szeretném, hogy beszéljen róla, éppen ezért nem is hoztam fel a témát, inkább csak a nyomában voltam, hogy tudja ott vagyok ha kell. Nem vagyok autóversenyző és talán nem is ismerem még annyira ahhoz, hogy azt mondjam tudom mit érez, de én is vesztettem már el számomra fontos embereket és tisztában vagyok vele milyen pokoli érzés ez.

- Szia – lépett be a szobába Pierre, pont akkor amikor kimásztam a fürdőszobából. Vizes hajamat törölgettem, egy szál törölközőben voltam. A fiú elé libbentem, majd lábújhegyre álltam és egy apró csókot csentem el tőle. Halványan elmosolyodott, ledobta a táskáját majd az ágyhoz sétált és lerogyott rá, hogy aztán arcát tenyerébe temethesse.

- Hogy ment a megbeszélés?

- Minden rendben volt- dörmögte még mindig tenyeréből, majd felsóhajtott és újra rám emelte tekintetét – nem unatkoztál, amíg távol voltam?

- Dehogy – mosolyodtam el és megráztam a fejemet – egy kicsit sétáltam a környéken, fotóztam ezt-azt.

Pierre lassan bólintott. Fáradtnak tűnt, szemeiben komoly szomorúság ült. Utáltam így látni. Lassan elé lépdeltem, és terpeszbe tett lábai közé álltam. Finoman hajába túrtam, ujjaimmal simogattam. Felnézett rám, így elengedtem.

- Holnap délután virágot viszünk a pályára, ott ahol a baleset történt – szólalt meg újra csendesen -szeretném ha eljönnél velem. Nem tudom, hogy kibírom-e egyedül.

- Amit csak szeretnél – bólintottam azonnal, majd két kezem közé fogtam az arcát és újra megcsókoltam, majd elléptem előle, hogy megszáríthassam a hajam. Pontosabban csak szerettem volna, ugyanis Pierre visszahúzott. Szó nélkül húzta szét a rajtam lévő törölközőt és hagyta, hogy a földre hulljon, így teljesen meztelenül álltam előtte. Ujjaimat újra hajába vezettem, miközben apró csókokat hagyott a hasamon.

- Szükségem van rád – suttogta, gyönyörű szemei vágyakozva néztek rám.

Nem csak Ő érzett így.

*

Bár még csak egy versenyen voltam, de akkor egész héten minden csupa rohanás volt, ahogy itt is az lesz. Most mégis minden olyan lassúnak és nyugodtnak tűnt. Szó nélkül sétáltunk egymás mellett, mindössze négyen a tavalyi baleset helyszínére. Senki nem volt a pályán, mindent némaság ölelt körbe. Pierre egy csokor virágot szorongatott a kezében, én mellette lépkedtem, miközben a csapatból minket kísérő másik két ember mögöttünk jött. Aztán megérkeztünk a baleset helyszínére.

Már volt ott egy-két csokor. Pierre megállt egy pillanatra, lassan letette a virágát, majd a földre térdelt. Kicsit hátrébb léptünk, hogy ne zavarjuk, mindannyian hangtalanul figyeltük. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit mond, talán imádkozott...talán csak egy pár szót a halott barátjához. Aztán felállt. Egy pár pillanatig még nézte a csokrokat, aztán elfordult. Láttam ahogy kezét az arcához emeli.

Nem akarta mutatni, hogy mennyire fáj neki, de nem tudta kijátszani a lapokat. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem akarta, hogy sírni lássák. Közelebb léptem hozzá, szótlanul csúsztattam kezemet az övéibe és kulcsoltam össze ujjainkat.

- Menjünk, kedvesem – nézett rám egy halvány mosollyal az arcán. Bólintottam és együtt indultunk tovább. Bejártuk a pályát, Pierre minden apró kis dologra kitért és úgy magyarázott nekem, mintha vasárnap nekem is be kellene pattannom az egyik autóba. Ez megmosolyogtatott.

- Mi az? – Pillantott rám amikor már majdnem a célnál jártunk.

- Semmi – húztam meg a vállamat – csak elképesztő, hogy milyen szenvedéllyel beszélsz erről az egészről...nagyszerű pilóta vagy, Pierre!

- Azért mert elmondtam egy pár dolgot? – Nevette el magát, erre elhúzódtam tőle és megálltam. Kezemet csípőmre tettem és megpróbáltam lehető legdühösebben szemeibe nézni.

- Pierre Gasly – szólítottam meg – természetesen ezért is, és azét mert láttalak versenyezni, és mocskosul büszke vagyok rád mert nagyszerűen végzed a munkádat! Nem csak a pályán, hanem azon kívül is. A csapat is elismeri a tehetségedet, szóval csak bízz magadban, és meglesz az eredménye!

Erre elnevette magát. Szabályosan kinevetett, ahogy a mögöttünk sétáló munkatársai is. Erre úgy tettem, mint aki nagyon megsértődött és először csak megszaporáztam a lépéseimet, majd amikor már kellő előnyhöz jutottam, futni kezdtem. Persze hallottam ahogy Pierre utánam trappol, aztán pedig be is ért és elém került. Arcán nyoma sem volt az előző komolyságnak és szomorúságnak. Elkapta a derekamat és megpörgetett a levegőben.

- Tegyél le – nevettem el magamat, és hála az égnek a fiú teljesítette is a kérésemet. Hallottuk ahogy másik is rajtunk nevetnek, de nem számított. Pierre újra derekamra csúsztatta kezét, én pedig felágaskodtam, karomat tarkója mögött kulcsoltam össze. Ajkunk szenvedélyes csókban ért össze, ott a pálya kellős közepén.

De nem számított.

Boldoggá akartam tenni. Azt akartam, hogy olyan boldog legyen, amilyen én voltam vele. 

Sziasztok! Itt is lenne a folytatás. A történet a héten befejeződik, három rész van még hátra plusz egy epilógus. Szóval, folytatás hamarosan! ☺