24.

1.8K 116 5
                                    


Búcsú

(főnév)

Távozás közlése; a távozás tényleges megtétele előtt mondott jókívánságok, szeretetteljes gesztusok.


Daisy

Másnap egymás karjaiba ébredtünk, összegabalyodva. Jóleső érzés fogott el, ahogy a mellettem békésen alvó fiú arcát figyeltem. Aztán megrohamoztak a tegnap este emlékei és akarva-akaratlanul pirultam el. Azt kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja milyen is amikor egy Pierre Gasly suttogja a fülébe, hogy mennyire szereti, miközben meg is mutatja ezt.

- Miért vagy fent ilyen korán? – Dünnyögte hirtelen Pierre, én pedig össze is rezzentem a hirtelen hangra. Lassan kinyitotta a szemét majd elmosolyodott és közelebb húzott magához -nem fárasztottalak le tegnap eléggé?

- Pierre – sóhajtottam fel és játékosan a vállára csaptam – elég már!

- Imádom, amikor elpirulsz – kuncogott még mindig majd egy nagyot sóhajtott – egyáltalán mennyi az idő?

Az éjjeliszekrény felé fordultam.

- Kereken kilenc – pillantottam a fiúra – szóval nincs is olyan korán!

- Ez attól függ, hogy honnan nézzük – húzta az agyam tovább, azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna megcsörrent a telefonja. Fájdalmasan felnyögött, arcát kezébe temette és még ha morogva is, de azért a telefonja után nyúlt.

- Ezt fel kell vennem – nézett rám komolyan, mire bólintottam, majd felkaptam a köntösömet és kilibbentem a szobából.

Szükségem volt egy zuhanyra.

A nap legjobb érzése volt. Imádtam ahogy a meleg vízcseppek végiggördülnek a testemen, a tusfürdőm finom gyümölcsös illatáról már nem is beszélve. Mivel ilyen jól éreztem magam a gőzölgő víz alatt, hagytam, hogy Pierre kibeszélje magát a telefonon. Majdnem egy órán keresztül áztattam magam a víz alatt. Amikor visszaértem a hálóba, Pierre még mindig telefonált, így miután magamhoz vettem pár ruhát, ismét kimentem a szobából.

A hűtőnk természetesen üres volt, a gyomrom pedig korgott az éhségtől. Kissé csalódottan sóhajtottam fel, de azért rászántam magamat arra, hogy elmenjek a közeli boltba. Szerettem ezt az aprócska kis települést. Az emberek kedvesek voltak, segítőkészek. Plusz nagyszerű volt, hogy ilyen közel volt hozzánk a gyönyörű természet, mármint egy betondzsungelhez képest közel.

A bevásárlás és az út nem tartott sokáig. Kényelmesen sétáltam vissza a házba, pakoltam ki a táskából majd léptem a konyhába, hogy megcsináljam a zabkását. Régen utáltam, aztán valahogy annyira rákaptam, hogy nagyjából minden reggel ezt reggelizem. Majdnem kiejtettem a kezemből a tálamat, amikor Pierre nagy lendülettel kirontott a szobából, kezében egy táskát szorongatva.

- Indulunk – kiáltotta el magát lelkesen. Valójában úgy hangzott, mint egy kisgyerek aki az első táborozására indul a barátaival.

Értetlenül néztem rá. Hova indulunk?

- Indulunk – lépett mellém, majd még mielőtt bármit is mondhattam volna kivette a kezemből a zabkásámat, magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt – július ötödike, Ausztria. Az első futam idén.

Ajkaim elnyíltak egymástól majd mire megértettem, hogy miről is van szó, elvigyorodtam. Boldogan öleltem meg. Tudtam, hogy mindennél jobban vágyott már erre a hírre.

- Annyira örülök neked! – Hitetlenkedtem még mindig a hír hallatán, majd a táskájára néztem – már el is kell utaznod? Azt hittem, hogy nem lehet csak úgy utazgatni most...

- Nem is – rázta meg a fejét mosolyogva- viszont a csapat elintézet egy két hetes edzőtábort, utána pedig indulunk is Ausztriába. Az egész nagyon komplikált és komoly szabályok szerint fog működni...még én sem értem igazán.

Ez már kicsit rosszul esett. Persze tudtam, hogy el fog jönni ez a nap is, de azért reméltem, hogy nem ilyen hirtelen fog történni minden. Mindenesetre nem hagytam, hogy az arckifejezésem eláruljon. Hatalmas mosolyokat erőltettem magamra és lelkesen hallgattam a beszámolóját, miközben reggeliztünk.

- Mennem kell – nézett karórájára – ugye megleszel?

- Hát persze – nevettem el magamat – Pierre, minden rendben lesz. Ez az életed, menj és mutasd meg, hogy kivel nem szarozhatnak.

Erre elnevette magát. Újból eltűnt a szobában, gondolom volt még egy pár dolga amit el kellett pakolnia. Egy darabig még egy helyben ültem és csak bámultam ki a fejemből, majd megembereltem magamat és elmosogattam a reggeli után. Nagyot sóhajtottam amikor megtöröltem a kezeimet, Pierre ismét előbújt a szobából.

- Remélem, hogy nem hagyok itt semmit – nézett körbe, a bennem lévő kisördög pedig természetesen nem hagyta magát, és a fiú mondata után, azonnal megszólalt bennem.

„Csak engem"

- Ha úgy is lenne, utánad postázom – mosolyodtam el, Pierre pedig ugyanígy tett.

- Gyere ide – tárta szét karjait, hogy aztán egy csontropogtató ölelésbe zárjon. Egy apró puszit nyomot a fejemre – biztos, hogy minden rendben?

- Pierre, ne izélj már- toltam el magamtól finoman, hogy a szemébe tudjak nézni – mondtam már, hogy tudom...

- Igen, valóban ez az életem – szakította félbe a mondandómat, kezét az arcomra csúsztatta – de már nem csak a versenyzés az életem. Hanem Te is.

Miért kell ilyeneket mondani? Miért kell ilyeneket mondania pont most, amikor azon vagyok, hogy ne bőgjem el magam előtte. Erre a mondatára úgy éreztem, hogy megolvad a szívem és nem leszek képes elengedni a fiút. Lassan kifújtam a levegőt, miközben elmorzsoltam egy könnycseppet, Pierre pedig finoman letörölte azt arcomról. Lábujjhegyre álltam, hogy meg tudjam csókolni. Finoman becézgettem ajkait, Ő pedig ujjait csípőmbe fúrta és még közelebb húzott magához. Csókunk egyre mélyebb és követelőzőbb lett, tudtam, hogy itt kell meghúznunk a határt, mert ha nem, akkor biztos, hogy elkésik.

Levegő után kapkodva szakadtunk el egymástól. Lehunytam a szememet, miközben Pierre homlokát az enyémnek támasztotta. Tudtam, hogy figyel, de csak néhány másodperc múlva tudtam a szemébe nézni.

- Szeretlek – suttogta újra miközben egy kósza hajtincsemet a fülem mögé tűrt.

- Én is szeretlek – vallottam be, mire elmosolyodott.

Lassan ellépett tőlem, majd felvette a táskáját a földről. Úgy tűnt egy pillanat alatt sikerült átkapcsolnia, ugyanis ugyanolyan lelkes volt, mint a nagy és fájdalmas búcsú előtt. Nem akartam fehér zsebkendőt lóbálva elbúcsúzni tőle, szóval csak az ajtóig kísértem. Megígérte, hogy a hét minden egyes napján beszélni fogunk majd. Végignéztem ahogy elpakol az autójába, majd elindul. Aztán pedig bezártam az ajtót és az üres ház felé fordultam.

A magány egyetlen pillanat alatt bekebelezett.

Én pedig még csak nem is akartam ellenkezni ezzel az érzéssel. 

Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-जहाँ कहानियाँ रहती हैं। अभी खोजें