30.

1.7K 111 43
                                    


Valóság

(főnév)

Igaz állítás; a tényállás helyes megállapítása.


Daisy

Nem feküdtem le mellé az ágyba. A kanapén aludtam, pontosabban csak szerettem volna, ugyanis egész éjjel a plafont bámultam, megállíthatatlanul cikáztak a gondolataim. Végül pedig sehova nem jutottam, ugyanolyan zavart és kétségbeesett voltam, mint tegnap este. Újra és újra megkerestem Lily nevét a telefonomban, de nem hívtam fel. Képtelen voltam. Attól féltem, hogy David igazat mondott és én nem akartam csalódni a szeretteimben. Senki nem volt nekem ezen a világon, csak Ők. Nem lehet igaz. Képtelenség.

- Jó reggelt! – Ült le mellém Pierre, észre sem vettem, hogy felébredt. Összerezzentem a hangjára. Felém hajolt, hogy megcsókoljon de elhúzódtam tőle. Értetlenül nézett rám. Pár pillanatig a szemébe néztem, majd elkaptam róla a tekintetemet. Tudtam, ha tovább nézem akkor elsírom magam, arra pedig most semmi szükség nem volt.

Nem is tudtam mit mondhatnék. Csak kérdezzek rá? És ha nem igaz? Ha csak elrontom a jó hangulatát és sebet ejtek a bizalmán?

Úgy tűnt Pierre nem igazán tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy nem aludtam mellette, felállt mellőlem és megindult a fürdőbe. Hálás voltam ezért, ugyanis így még jutott pár perc a gondolkodásra. Aztán úgy egy húsz perc múlva újra nyílt az ajtó és egy felfrissült Pierre lépett ki rajta.

- Baj van? – Nézett rám az ajtóból, kezében egy törölközőt szorongatott – mert ha amiatt vagy ilyen, hogy tegnap kicsit többet ittam akkor...

- Nem – ráztam meg a fejemet, mielőtt befejezhette volna – örültem a sikerednek és annak is, hogy jól érezted magad! Megérdemelted az ünneplést!

- Akkor mi a baj?

Nyeltem egy nagyot, és végre újra ránéztem. Úgy döntöttem nincs értelme tovább kerülgetni ezt a beszélgetést.

- Tegnap David nagyon érdekes dolgokat mesélt nekem..

Láttam ahogy megfeszül. Nem szólt semmit. Hallgatott. Arcára komoly pánik ült ki.

Igazából nem kellett többet kérdeznem vagy mondanom. Már tudtam a választ.

Tényleg hazudott nekem.

Megsemmisülten dőltem hátra a kanapén, remegő kezemet szám elé emeltem ahogy felzokogtam. Oh egek. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy eshettem bele ennyire? Hogy fájhat ennyire? Hogy fogom ezt túlélni...

Elindult felém de felemeltem a kezemet ezzel megállásra kényszerítve. Felpattantam a kanapéról és annak a háta mögé sétáltam, kezemmel a bútordarab hátát szorítottam, mert úgy éreztem ha nem kapaszkodhatnék valamibe, nem bírnék megállni a saját lábaimon.

Lehet hogy elárulta magát a hallgatásával. De tőle akartam hallani.

Azt akartam, hogy a szemembe nézzen és elmondja, egyáltalán nem számítottam neki. Csak egy eszköz voltam számára.

- Daisy...- szólított meg és újból elindult felém, de ezúttal inkább elengedtem a háttámlát és hátráltam pár lépést. Egészen a falig. Nem akartam a közelébe lenni. Pierre ismét megállt.

Kezemet összefontam mellkasom előtt, azt remélve, hogy ezzel megakadályozhatom a szívemet abban, hogy darabokra hulljon.

Hiába volt minden igyekezet. Az árulás fájdalma perzselő volt. Semmihez sem fogható.

Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-Kde žijí příběhy. Začni objevovat