Első tánc

12 | Kávét, mihamarabb!

Szép keddi napra ébredtünk, ami húsz perc után már inkább a borzalmas kategóriába tartozott. Ezek a reggeli készülődések még mindig nem zökkenőmentesek.
- Colette, nem divatbemutatóra mész. - sürgetett Sage.
- Megyek, egy perc, mondtam! - kiabáltam vissza. Hangulatomon az sem segített, hogy ma nem tudtam kimenni Odettehez reggel. Tegnap is csak tíz percre láthattam, ugyanis a délutánomat a tánc és a mai dolgozatra tanulás tette ki. Ezek a reggeli látogatások maradtak meg nekem. Amolyan rendszerként.

- Legyen szép napod drágám! - mondta anya, majd kiszálltam a kocsiból, közben körbenézve ki látott meg, hogy az ősöm hozott. Szerettem anyát, de mégis valamiért gáznak éreztem. Szerintem csak tini vagyok.

A, B és C feladatlapok is voltak a történelem dolgozatban. Ennek a nőnek nagyon sok szabadideje lehet.
Sajnos a tanárnő lebetegedett, de bejöttek helyettesíteni, ezzel elrontva az örömünket, hogy elmarad a dolgozat.
Erősen koncentráltam, hogy a második világháború évszámait előhalásszam az agyam mélyéről, de egy-kettő lehetetlennek bizonyult.
Törin Adam ült mellettem, de csak mert a tanár ide ültette. Ő volt az osztály vezére, semmi kétség. Kicsit túl sokat képzelt magáról, amit túl hangosan híresztelt, ezért szántak meg vele az első padban. Az én dolgozatomat fürkészte. Szemei konkrétan a papírra ragadtak, de a tanárt nem zavarta különösen. Lapozgatott egy könyvet és a laptopját bújta.
Adam egyre inkább idegesített. Nem bírtam nem rá figyelni.
- Kisasszony! - kelt föl a könyvtáros vén szipirtyó és felém bámult. - Igen, te az első padban! Ne nézd más dolgozatát, mert szemtengelyferdülést kapsz! Még egy ilyen és elveszem! - fenyegetett meg.
Erre mit sem érdekelt a pár hiányos feladat, felkaptam a papírt és kivittem. Visszamentem az asztalomhoz, ahol a szemüvegemet gyorsan a táskámba csúsztattam, majd a hátamra kaptam a gigantikus súlyú zsákot, és egy halk viszlátot mormolta távoztam.

- Hát te? - szólalt meg a valaki, akibe az imént belefutottam. Szerencsére Joa volt.
- De örülök, hogy te vagy az. - engedtem ki egy csomó levegőt.
- Én azért reménykedtem, hogy valami helyes pasi az, aki első látásra szerelem, de veled is beérem. - húzta az agyam.
- Figyelj, nem tudod milyen kávét iszik Marco? - tértem a tárgyra.
- Mármint AZ a Marco? A Christian Geller? Colette, nem gondolod, hogy így bevágódni nála nem a legjobb ötlet? Mármint tudod, a normálisak beszélgetni kezdenek vagy ilyesmi.
- Azért én emlékszem, hogy egy adag profiterolt vittél Pierrenek nyolcadikban.
- Hatalmas égés volt, amikor elmondta, hogy az olasz étel. Én meg azzal a címszóval adtam neki, hogy "egy kis hazai". - kezdtünk el egyszerre nevetni az emléken. Bármi pénzt megadtam volna, hogy ott legyek.
- Pierrenek, a francia cserediáknak. - dőltem a röhögéstől. Az óráknak még nem volt vége, így egy két tanár idegesen kinézett a tanárikból. - A lényeg, hogy ígértem Marcusnak egy kávét az incidens miatt.
- Nm tudom Colette. Kérdezd meg tőle. - mosolygott rám. Ez azt akarja, hogy írjak rá?

A suli előtti parkban ültem egy padon. Marcus Instagram oldalát nézegettem. 6782 követő, minden posztján 1000+ kedvelés. Biztos sokan keresik. Egy csomó üzenete lehet engedélykérésekben. Pont engem venne észre?
Na és ekkor lett egy hatalmas ötletem. Ha valaki üzenetet szeretne küldeni, az app ezt írja ki: xy üzenetet szeretne küldeni neked. Ha én csinálok egy kamu fiókot azzal a névvel, hogy "a csaj aki leöntött", akkor csak észrevesz. A semmitmondó Colette nevet én sem nyitnák meg, nem azért.
Eddig rendben. Na de az üzenet megírása újabb akadályba ütköztetett. Vagy ezerszer átírtam.
„Kedves Marco!" - Nem Colette, nem hivatalos levelet írsz!
„Szia Marco!" - Nem a haverod!
„Legutóbb leöntöttelek, milyen kávét kérsz?" - Ezt úgy teszek, mintha be sem gépeltem volna.
A végső üzenet így hangzott:
„Szia, Colett vagyok, még a felvételin leöntöttelek kávéval, szóval most tartozok neked egyel. Milyet kérsz? Jó lenne, ha mihamarabb válaszolnál, mert hamarosan indulok edzeni."
Még szerencse, hogy visszaolvastam, mert annyira megszoktam, hogy a családomon és a közeli barátaimon túl nagyon nem írok senkinek, hogy a végére odaírtam, hogy "puszi".
És elküldve. Még meghallgattam a fülhallgatómban éppen menő zene végét, majd felálltam a padról, a telefonom pedig a táskámba süllyesztettem... volna.
Marco válaszra méltatott. Majd kiugrottam a bőrömből.