Első tánc

2 | A ménes kirekesztettje

Miután az utolsó dobozt is felrakták a platóra, én még egy pillanatra visszanéztem az aprócska lyukba, ahol éltünk. Most, hogy szinte semmi nem maradt ott, nagyobbnak tűnik.
Bár ez egyértelmű, köszönjük Colette.
Bevánszorogtam a szobámba, vagyis a volt szobámba. Ennyi. Tizenöt év rabság után magam mögött hagyom a rózsaszín falakat.
- Jössz már kicsim? Beraktam az utolsó táskákat is az autóba.
- Persze. - battyogtam az ajtófélfa felé. A nyakláncomon lévő sulis kulcsommal gyorsan belevéstem a monogramom.

CJ - Colette Jones

- Valami baj van drágám? - lépett anya a szobába.
- Csak tudod, ide köt minden. Nem pedig a tehenek közé.
- Ezt szerintem megbeszéltük. Legalább, ha Marco Taylor megint szekál, akkor valamivel vissza tudsz vágni neki: van medencénk. Amúgy lovak is vannak ott.
- Anya, Marco harmadikban elment az iskolából. Ami meg a lovakat illeti. Ugyanolyanok, mint a tehenek. Esetleg vékonyabbak és magasabbat ugranak.
- Te tudod. Nézegesd a falat nyugodtan, erre van öt perced. Aztán irány haza.

Az áruló! Haza. Nekünk ez a haza. És nem a birtok. Lehet, hogy egyszer az lesz az otthonunk. De nem most. Talán, ha a pokolban fagy.

Egy apró sírás után frissen léptem ki az autóból. Új élet, bár kivételesen nem én kértem. Ott várt minket Daniel és a Királyfi is, akinek még mindig nem sikerült kitalálnom a nevét. Gondoltam majdnem egy hét ismeretség után gáz rákérdezni, szóval várok, hogy anya (vagy akárki) kimondja. Valószínűleg a Királyfi nem önszántából fogadott minket, látva az arckifejezését, amikor Daniel utasította, hogy segítsen behordani az utolsó csomagokat is.
- Isten hozott itthon. - csókolta meg a férfi Anyámat, felém pedig egy bíztató pillantást küldött. Nem viszonoztam. Vagyis bénák az arcizmaim. Egész nap bunkó a fejem. De ettől Colett, Colette.

- Ez az utolsó. - dobta az ágyra a táskát a Királyfi.
- Normális vagy? - rohantam oda, hogy felnyissam.
- Neked meg mi bajod?
- Nekem mi bajom?
- Igen. Felhordtam az összes cuccod. És nem önszántamból.
Köszi, hogy őszinte vagy. Ki sem találtam volna.
- Ha mindet így raktad le, akkor meg sem nézem őket. Így talán elkerülhető a szívinfarktus.
Kínjában apró nevetés tört ki belőle.
- Az apám csinálta. A bölcsőmön volt felakasztva. - vettem elő egy kis porcelán angyalkát. - Meghalt. Ha ezt összetöröd, véged! - fenyegettem meg.
- Értettem főnökasszony. Mindjárt ebéd. És amúgy szívesen. Miattatok nem mentem ma suliba. Csak, hogy segíthessek.
- Micsoda lovagias viselkedés. - küldtem felé egy gúnyos mosolyt.

Én tökéletesen elfetrengtem a kanapén, amíg Anya hangja be nem szakította a dobhártyám.
- Miért nem tanulsz? Sage miattad vett ki szabadnapot a suliból, ő tanul. Te pedig itt henyélsz.

Szóval ez a neve. Sage Hollson. A szívemben mindig Királyfi néven él tovább...

- Élvezi, hogy lóg. Amúgy meg miattunk. Nem miattam. Harmadrészt, visszatérve a tanulás dologra, ott van a hétvége. - mormoltam néha-néha felnézve a telefonomból.
- Ne nyomogasd már ezt! - kapta ki a kezemből a készüléket az ősöm. - Meg fogok ezen a tehéntanyán halni. - olvasta fel a legutolsó üzenetet, amit írtam. Természetesen Joanna részére. - Három napig nem kapod vissza. - zárta rövidre Anya, pedig azt hittem cirkusz lesz.
- Ebéd! - hallatszott az étkező felől egy szinte kacagó hang. Örök hálám neki. Mint mindig, most is egy csomó ember jött. A családi ebéd fogalma kétlem, hogy létezik itt. Anya egész végig szinte rám sem nézett, én a szalvétám felé küldtem pár segélykérő pillantást.
- Ez a Aaron gyerek. - prüszkölt egy negyvenes pasi. - A csikót kivitte a kis fedeles pályára.
Megint kezdődik a téma. Milyen ez a Aaron gyerek. Ezt, meg azt csinálta...
- Én mondtam, hogy karámba vigye. Valaki használná a pályát. Nem csak játszana egy ilyen pici lóval.
- A hónapban az ötödik figyelmeztetése. Mást már rég elküldtem volna innen. - paskolta meg a hasát Daniel, ezzel jelezve, hogy mindjárt szétdurran a hasa. - Sajnos így is kevés a dolgozóm. Na meg az öreg John unokája.
Majd még több ló következett. Régi emlékek, régi lovak, esések. Néhánynál még én is próbáltam kapcsolódni, leginkább, hogy a velem szemben ülő lány mimikáit próbáltam leutánozni.