purr-fect /LS/

Fearlessness, bravery, courage

Louis már korántsem aludt olyan békésen, mint a gazdája. Nem sokkal hajnali egy után felébredt. Pisilnie kellett. Az intézetben már megszokta, hogy letolja a ruháját és a ketrece sarkába piszkít, de itt biztosan nem ez a szokás. A göndör biztosan megharagudna rá, ha a szoba valamelyik részébe végezné el a dolgát. A húgya erős szaga még napokig itt terjengne a levegőben, még azok után is, hogy kitakarítanának. Nem akarta, hogy valami rosszat csináljon és utána kiabáljanak vele, úgyhogy inkább szól a zöldszeműnek. Harry azt mondta, hogyha bármi baj van, akkor menjen át hozzá. A húgyhólyagja majd' szétszakad, ez elég indok rá, nemde?

Lerúgta magáról a takarót, majd vigyázva, hogy ne érjen hozzá semmihez a sebes talpa, felállt. Megindult az ajtó felé, de félúton megtorpant. Jó ötlet ez? Mi van, ha Harry mérges lesz, amiért felkelti őt éjnek évadján? Csak azért, mert neki pisilnie kell. De nem tudott mit csinálni, már nagyon kellemetlen volt neki, úgy érezte, hogyha nem engedheti ki öt percen belül, akkor magára vizel. De mi lesz, ha emiatt megbünteti őt? Rosszabbnál rosszabb képsorozatok jelentek meg a szeme előtt, hogy hányféle módon tudná megkínozni őt Harry. De miért tenne vele ilyet? Csak azért, mert felébresztette? Nem, ő nem ilyen. Vagy mégis? Ha egy kegyetlen szörnyeteg lenne, akkor miért simogatta a fejét? Miért törődik vele? Egyáltalán miért fogadta be őt? Még mindig nem tudta ezt felfogni. Ő csak egy haszontalan, ocsmány és torz lény. Miért foglalkozik vele Harry? Miért segített neki? Miért? Ráadásul még beteg is lett és a göndör ápolta őt, így még inkább semmirekellőnek tartja magát. Vajon mit gondolhat róla? Egy világi nyomorékot fogadott be az otthonába. Még csak azt sem érdemli meg, hogy nyomorultul érezze magát.

- Elég! – kiáltotta hangosan és vadul rázni kezdte a fejét. Azt akarta, hogy kimenjenek ezek a mérgező gondolatok az fejéből, amik lassan kezdték átvenni az uralmat az elméje fölött. Annyiszor hallotta az intézetben, hogy mekkora egy csődtömeg, hogy már a végén el is hitte. Egy semmirekellő, akinek nincs haszna. Arra sem érdemes, hogy életben legyen. Így is utálja magát eléggé, amiért ilyen szörnyszülött, nem akar még most is ezen gondolkozni. Minden ilyesfajta gondolatot kizárt és csak a sötétségre fókuszált. Le kell nyugodnia, ilyen idegállapotban nem mehet át Harry-hez. Mit gondolna róla? Egyáltalán mit gondol most róla? Valószínűleg semmi jót. Ugyan, csak rá kell nézni és máris felfordul az illető gyomra. Egy ember, akinek szőrös füle van a feje tetején és farok nő ki a fenekéből. Egy torzszülött, undorító lény. A legjobb az lenne, ha meghalna. – Elég! Elég! Elég! – mantrázta folyamatosan, de most próbált csendben maradni. Nem szerette volna, ha mindenkit felkelt az ordibálásával, elég lesz Harry-t. Az asszonytól így is eléggé félt és nem akart most vele összefutni. Bár a göndör azt mondta, hogy ő az anyukája, azért még tart tőle. Elég ijesztőnek találja.

Le kell higgadnia. Beszívta a levegőt és lassan kifújta, majd újra. Nyugalom, minden rendben. Nem, semmi sincs rendben...

Miután sikerült megnyugodnia, összeszedte minden bátorságát és megpróbálta a lehető leghalkabban kinyitni az ajtót, majd félve kilépett a folyosóra. Az egész házban sötétség és csend honolt. Sehol egy lélek. Harry azt mondta neki, hogy jobbra kell mennie. Felsóhajtott, majd bátortalanul elindult abba az irányba. A farkincáját a lábai közé szorította, füleit pedig lelapította. Ahogy a sötét folyosón tapogatózott a göndör szobája felé, eszébe jutott az alig egy napja történt szökése. Majdnem ugyan az a szituáció, csak most sokkal biztonságosabbnak érezte a helyzetet. Sehol egy őr vagy a vérengző farkasember. Megrázta a fejét. Már megint elkalandozott. Tovább folytatta az útját, majd, amikor feltehetően Harry ajtajához ért, megtorpant. Félt.

- Bátorság, bátorság, bátorság! – mondogatta halkan, ezzel is biztatva saját magát. Már a célegyenesben van, nem adhatja fel pont most. Meg tudja csinálni.