purr-fect /LS/

Frostbite

Harry nyűgösen ébredt szombat reggel. Alig aludt valamit az éjjel, folyton felébredt, aztán meg nem tudott visszaaludni. Bárányokat számolt, meredt a sötét plafonra, forgolódott, egyszer le is ment a konyhába inni egy pohár vizet, hátha az segít. Halkan vissza felment az emeleti szobájába, nehogy felébressze az édesanyját, aki aznap este korán lefeküdt, mert nagyon elfáradt a munkahelyén. 

Harry anyja nővérként dolgozik a közeli kórházban, és mindig lelkiismeretes végzi a munkáját, sok más egészségügyi dolgozóval ellentétben. Szeret segíteni az embereken, és Harry valószínűleg tőle örökölhette ezt a remek tulajdonságát. Ugyan, a gőgös apjától, aki még akkor elhagyta a családját egy fiatalabb nőért, amikor még Harry egészen kicsi volt? Nem sok közös van benne és Harry-ben, talán csak a külsőleg ütött rá. Csakúgy, mint fiának, Desmond-nak is ragyogó, élénkzöld színű szeme van és göndör, csokoládé színű haja. Ez varázsolta már el első pillanattól kezdve Anne-t. Aztán megunta őket, gyorsan lelépett, magára hagyva volt feleségét és az akkor még csak 8 éves Harry-t. Nehezen dolgozta fel az apja elvesztését, de most már úgy érzi, hogy nem hiányzik semmi az életéből. Anne-nel tökéletesen megvannak, segítik egymást, igazi, irigylésre méltó anya-fia kapcsolat alakult ki közöttük. Mindig megbeszélik egymással a félreértéseiket, nagyon ritkán szoktak veszekedni, és Harry bármit, bármikor elmondhat neki. 

Harry viszont néha magányosnak érzi magát. Igaz, hogy ott van a csodálatos anyukája, aki bármiben támogatja őt és legjobb, valójában az egyetlen barátja, Niall Horan, a mindig vidám, szeretetbomba, cuki ír srác, de a nem ugyan olyan, mintha lenne neki egy párja. Akit kedvére szeretgethetne, elhalmozná őt minden földi jóval és, ha úgy adódna, akkor meg is védené, még akár magával az ördöggel is szembeszállna érte. De még nem jött el az életében a nagy Ő, szóval az egyetlen dolog, amit tehet, az az, hogy türelmesen várakozik. Mást úgyse nagyon csinálhat, nem szabad siettetni a szerelmet, egyszer csak eljön, ha pedig erőltetjük, abból semmi jó nem sülhet ki. 

Nehézkesen kimászott az ágyából, miközben csipás szemeit dörzsölte. Fáradtan a fürdő felé vette az irányt, hogy elvégezze a szokásos reggeli rutinját. Sokadik alkalommal sem sikerült megzabolázni göndör tincseit, amik annak ellenére sem akartak rendezetten állni a feje tetején, hogy már lassan tíz perce egyengette őket. Bosszúsan felsóhajtott és visszarakta a fésűjét a helyére, majd visszabattyogott a szobája, hogy felvegyen valami kényelmes itthoni ruhát. Miközben öltözködött, tekintete az ablakra vándorolt. Közelebb ment, majd elhúzta a függönyt. Az éjszaka leesett legalább öt centi hó, aminek a kisgyerekek biztosan örülni fognak, Harry viszont utálja a havat. Hideg és nedves, és legalább három réteg ruhát kell viselnie ahhoz, hogy ne fagyjon szét, még kimegy pár perce. Már épp fordult volna vissza, hogy lemenjen a konyhába valami egyszerű finomságot csinálni magának, amikor megakadt a szeme valamin. Az üvegre tapadt, hogy jobban lássa, vajon mi lehet az a sötét folt a kertben a pavilon padján összegömbölyödve. Nem látta tisztán, így azt gondolta, hogy talán csak az anyja hagyott ott valami zsákot. Nem, Anne mindig mindent elpakol maga után, soha sincs semmi rendetlenül otthagyva, úgy ahogyan Harry szokta. Pedig az anyja minden egyes alkalommal rászól, hogy pakoljon el maga után. Le fog menni az udvarra, miután megreggelizett és megnézi magának, hogy mi az a valami ott. 

Az álmosság  szinte teljesen kiszállt belőle, olyan volt, mintha végigaludta volna az egész éjszakát. Annyira felcsigázta az unalmas napjait ez a különös eset, hogy úgy érezte magát, mint valami nyomozó egy Agatha Christie könyvben. Bár azért remélte, hogy nem egy hulla fekszik ott, akkor többet oda biztosan nem ülne, sőt még a kertbe sem menne ki. 

Izgatottan leszökdécselt a lépcsőn és a konyhába ment. Könnyedén leemelt egy tálat a legfelső polcról, még nyújtózkodnia sem kellett. Anne néha égimeszelőnek csúfolja a csaknem 185 centis fiát, amin mindig jókat nevetnek. Egy kiskanalat is elővett, majd a pulton hagyott gabonagolyók után nyúlt és lerakta őket az asztalra. Kivette a tejet a hűtőből és beleöntötte a tálkába és jóízűen falatozni kezdte. A hangok alapján az anyja még nem kelt fel, pedig lassan már 10 óra lesz. Mindegy, úgy gondolta, hogy megérdemli a pihenést. Néha túlzásba viszi a munkát és elfelejt magával is törődni.

Csendben eszegette a reggelijét, majd mikor végzett vele a mosogatóba helyezte a piszkos edényt. Már majd' szétvetette a kíváncsiság, az ismeretlen eredetű "folttal" kapcsolatban, szóval gyorsan az előszobába ment és felvette a meleg, bézs télikabátját, felhúzta a hótaposóját, majd kilépett a házból. Az első szélfuvallat már olyan hideg volt, hogy Harry inkább visszalépett egy sapkáért és a fejére húzta. Miközben evett, megnézte a telefonján, hogy hány fok van, ami ugyan -2 °C mutatott, de ő sokkal hidegebbnek érezte, talán csak az erős szél miatt. 

Kicsit félve indult meg a pavilon felé, ahova nyaranta gyakran kiül és csak élvezi a nap melegét a bőrén. A kíváncsisága legyőzte a félelmét, úgyhogy a maradék távot futólépésben tette meg, maga után nagy lábnyomokat hagyva a hóban. Ahogy egyre közeledett a magában csak "valaminek" hívott dologhoz, egyre inkább hasonlított egy ember alakjára. Amikor csak pár méter választotta el őket, Harry megtorpant. Mi van, ha egy hajléktalan az, aki akár meg is támadhatja? Percekig csak éberen figyelte, hogyha valami hirtelen mozdulatot tesz, ő azonnal elszaladhasson. De még csak meg se rezzent. Kezdte azt hinni, hogy már nem is él. Még közelebb merészkedett hozzá, amikor Harry-nek feltűnt valami igazán furcsa dolog a jövevényen. Hosszú és szőrös barna farka volt, ami szinte teljesen a testére tekeredett, és a zilált haja alól kikandikált két aprócska, szintén barna macskafül. Az egyikbe egy fehér tábla volt tűzve, mint a teheneknek szokták, és valami írás volt rajta, amit ilyen távolságból nem tudott elolvasni. 

Mi az isten? - nézett értetlenül az embernek tűnő macskára. Tisztában volt vele, hogy léteznek hibridek, sőt mi több, a városban van egy központi intézet is számukra, de még élőben soha nem látott egyet sem. Innen közelről látta, hogy lassan emelkedik fel-le a mellkasa, tehát nem halt meg. Nem tudta, hogy most ennek örülnie kéne vagy sem. Az igazat megvallva, Harry félt ezektől a lényektől. Ugyan, mitől ne félt volna, ami ismeretlen számára? Az iskolában mindig azt mondták, hogy óvakodjanak ezektől a veszélyes lényektől, mert kiszámíthatatlanok és, ha úgy tartja kedvük, akkor akár darabokra is szaggathatják őket. De most, hogy Harry találkozott egy igazi, húsvér hibriddel, nem gondolta azt, hogy veszélyes lenne, és az életére akarna törni. Sőt, igazán ártalmatlannak tűnt, és az a bolyhos farkinca szinte sikított azért, hogy megérintse. Biztosan olyan puha lehet, mint az igazi cicáké. 

Harry nem tudta, hogy mit csináljon most. Attól, hogy jelen pillanatban nem tűnik vadnak vagy veszettnek, még lehet, hogy az. Ki tudja, hogy mi lesz, amikor felébred. Jobb lesz, ha először szól az anyjának, és majd együtt kitalálják, hogy mi legyen vele. Titkon remélte, hogy megtarthatják, hiszen olyan kis imádnivaló volt, ahogy ott összegömbölyödve alszik. Egy valódi macskára emlékeztette.

Aztán mintha csak egy tégladarabbal vágták volna oldalba, úgy ütötte fejbe a felismerés Harry-t. Mínusz van idekint, és ez a szegény pára itt fekszik a - valószínűleg jéghideg - padon, egy szál ruhában, mikor ő a vastag kabátjában is majd' megfagy! Gyorsan megfordult és visszaszaladt a házba, hogy felébressze az édesanyját és megmentsék ezt az eltévedt lelket a fagyhaláltól.