purr-fect /LS/

Escape

Az szokásos esti etetés után - ha azt a moslékot lehet ételnek nevezni - nem sokkal egy nagy csattanást lehetett hallani, majd minden elsötétült és furcsa kattanások töltötték be a börtönnek is nevezhető helyet. Egymás után. A legtöbb hibrid ilyenkor aludni szokott, ugyan, lehet bármi mást csinálni egy másfél méteres ketrecben? Louis érdeklődve felkapta a fejét. Ismerte már ezt a hangot, a cellaajtó. Félve körülnézett, ugyanis csak akkor szokott kinyílni a ketrecének az ajtaja, amikor bemegy hozzá valaki. Olyankor mindig bántani szokták. És ő ezt nem akarta. Soha többé.

Kék szemeivel alaposan körbepásztázta a helyiséget. Tökéletesen látott mindig, hiszen félig mégiscsak egy macska, de egy gonosz embert sem fedezett fel a szobában, aki fájdalmat tudott volna okozni neki, így hát óvatosan a szabadságot jelentő cellaajtóhoz osont és apró mancsaival kilökte azt. A teremben lévő nagy csend miatt több hibrid is felkapta a fejét a zajra, mire Louis ijedten összehúzta magát. Félt tőlük, jobban fogalmazva, félt mindentől, ami számára furcsa vagy idegen volt. Az egyik - feltehetően kutya vagy farkas hibrid - is kinyitotta az ajtaját és a rettegő kis cicus felé tartott. Állkapcsa lógott, nyála kifolyt a szájából és hegyes szemfogai is megmutatkoztak. Louis összeszedte minden bátorságát és egy "most vagy soha" gondolat után, amilyen gyorsan csak tudott az ajtó felé iszkolt. Mivel az egész épületben elment az áram - az erős széllökés kidöntött egy nagy, korhadt fát, ami leszakította a vezetékeket, ez okozta az áramkimaradást -, az eddig csak kártyával nyitható vastag ajtót most könnyedén kinyílt, amikor Louis teljes testsúlyával nekidőlt. Hátrapillantott és látta, hogy a farkas kimért léptekkel követi őt, már amennyire a görbe lábaival tudott mozogni és elégedetlenül morog. Erre a többi hibrid is mozgolódni kezdett, páran kisunnyogtak a ketrecükből, de nem mertek elmenni a veszélyes fenevad mellett. Louis nem foglalkozott velük többet, csak az járt a fejében, hogy végre kiszabadulhat innen. A sötét folyosón egy lélek sem volt, az éjszakás őrök biztosan alszanak az egyik szobában. Párszor benéznek a "korcsokhoz", ahogyan az intézet dolgozói hívják őket.

És valóban, nem többek, mint pár rosszul sikerült biológia kísérlet, akiket aztán ide zárnak be, hogyha úgy adódik, még tudjanak velük tesztelni dolgokat. De akkor sem ezt a bánásmódot érdemlik. Louis már csak magától a gondolattól is összerándult, hogyha most elkapják, akkor nincs menekvés, és talán meg is ölik. Legutóbbi szökési kísérlete sem végződött valami jól. Már a kijárat előtt állt, ott volt, egy lépésnyire a szabadságtól, viszont az ajtó nem nyílt. Az őrök a nyomában voltak, és ő veszettül rángatta a kilincset, ami nem akarta megadni magát. Elkapták, sokkolóval "ártalmatlanították", majd visszadobták a ketrecébe.

De most ez nem történhet meg. Már ismerte a járást, végig a folyosón, majd jobbra és le a lépcsőn. Futott, ahogy csak a lába bírta. Amikor a lépcső tetejére ért egy vérfagyasztó sikolyt hallott és csattanásokat. Emberi kiabálásokat viszont nem. Ez egy jó jel, tehát még van ideje kijutni. Akármi is adta ki ezt a hangot, az őrök hamarosan meg fognak jelenni, nincs az a süket monstrum, aki ezt ne hallotta volna meg. Az egész épületben visszhangzott. Majd' lábát törte, ahogy igyekezett le a lépcsőn, és amikor leért az aljára, azt hitte helyben szörnyet hal. Az ajtó ismét zárva volt. Ereiben megfagyott a vér és idegbetegen tépett a hajába. Ez nem lehet igaz, nem és nem! Muszáj valamit kitalálnia, méghozzá gyorsan, mert a távolból meghallotta az őrök trappolását és kiabálásokat. Nem volt sok ideje. Kétségbeesetten kapkodta a fejét, hátha talál valamit, amivel kinyithatná az ajtót.

Louis annak ellenére, hogy egy hibrid, nem volt hülye. Felfogta a körülötte lévő világot, képes volt gondolkodni, a többi társával ellentétben még pár szót el is tanult a fogva tartóitól. És tudta, hogy ami itt folyik, az nem normális. Évekig a szökésen törte a fejét, de az első alkalommal elvétette a számítását, túl hamar lépett. Most viszont itt a tökéletes időzítés, végre maga mögött hagyhatja ezt a koszfészket.

Már végleg feladta volna, nem, ez nem fog sikerülni. Megint kudarcot vallott és mehet vissza a kényelmetlen ketrecébe, de természetesen csak az után, hogy jól megverték őt, úgy, hogy utána napokig még csak fel se tudjon állni. Azonban tekintete hirtelen megakadt egy nagy dobozon, ami a falra volt felfüggesztve, benne pedig egy éles tárgy foglalt helyet. Megvan! Öklével ráütött az üvegre, amibe be volt zárva, de nem tört össze. Erősebben próbálta, de továbbra is sértetlen maradt. Végül minden erejét összeszedve a könyökét használta, első alkalommal csak megrepedt, majd nem foglalkozva az éles fájdalommal, még egyszer belevágta és akkor végre sikerült. A könyöke sajgott, az üvegszilánkok kiszakították a ruháját és felvágták a bőrét, amiből lassan folyni kezdett a vér, de nem érdekelte. Felkapta neki viszonylag nehéz célszerszámot, és az ajtóhoz közelített vele. A felső részében vastag, átláthatatlan üveg volt, de úgy gondolta, hogy a baltával ki tudja majd törni azt. Hangos, csoszogó lépteket hallott maga mögül, ijedten hátrafordult, de szerencséjére csak egy másik hibrid volt az. Pár másodpercig csak meredten bámultak egymás szemébe, majd Louis hevesen dobogó szívvel hirtelen az ablakba hajította a baltát, ami nagy csörömpöléssel apró darabokra tört. Büszkén nézett a művére, elöntötte őt a szabadság mámorító érzése. Csak egy jól kivitelezett magas ugrás és kint is van. Visszanézett a másik hibridre, és intett neki, hogy kövesse, de az csak szomorúan lehajtotta a fejét és a lábára mutatott. Természetellenes pózban álltak a térdei és az egyik bokája is. Ezzel nem fog tudni messzire jutni. Sok hibrid születik fogyatékossággal, Louis viszont tökéletesre sikerült. Keserédesen rámosolygott Louis-ra és intett neki egyet, hogy majd kijáratra mutatott. Bólintott, majd jól kimérve a távolságot a lépcsőről nekifutva kiugrott a résen. Amikor landolt, néhány szilánk belefúródott a talpába. Halkan felnyüszített és megpróbálta kiszedni őket, de ekkor meghallotta az emberek kiabálásait, úgyhogy akármennyire is fájt, eszeveszett tempóban kezdett rohanni. A telep körbe volt kerítve magas szögesdróttal, viszont a szerencse ezúttal Louis oldalára állt: a nagy vaskapu nyitva volt. Körbenézett, de nem látott senkit. Mintha üldöznék, úgy futott. Amikor sikeresen átlépte az intézet kapuját fellélegzett és lassított a tempóján.

Megcsinálta.

Csontig hatoló hideg szél süvített végig a kisváros sötét, kihalt utcáin. Még a közvilágítás sem működött. Ilyen zord időben senkinek sincs kedve kint fagyoskodni, amúgy is, nem mintha annyi sok ember járna errefelé. Az égen sötét felhők gyülekeztek, levegő eléggé lehűlt így késő délutánra, épp, hogy nulla fok felett volt a hőmérséklet. Csak idők kérdése és elered az eső, ami aztán a hajnali mínuszok miatt lefagy, ezzel igazi jégpályává téve az utakat.

Louis dideregve botladozott az aszfaltos úton. Mezítelen talpait nem fedte semmi, félő volt, hogy teljesen elfagynak és letörnek. Csupán egy szakadt, ócska kezeslábas volt rajta, ami nem melegített sokat, de jobb volt a semminél. Kezeivel átölelte magát, hosszú, lompos farkát pedig a lábai köré tekerte, hogy azzal is egy kis meleget csináljon magának. Annak ellenére, hogy majd' megfagyott a vékony kis ruhájában, úgy gondolta, hogy sokkal jobb itt, a hideg utcán, mint azon a borzalmas helyen, ahonnan annyi év után végre sikerült megszöknie.

Ahogy sétált az utcán, meglátott egy kilyukadt drótkerítést. A nyílás pont elég nagy volt ahhoz, hogy vékony teste átférjen rajta. Egy kellemes hangulatú kertben találta magát, pár gyümölcsfa, padok és egy szép pavilon is volt benne. Egy ház is volt a közelben, és látta, hogy az emeleten az egyik szobában világosság van. Macskafülein megérzett valami nedveset, majd az ég felé emelte a tekintetét, ahonnan egyre sűrűbben estek le az esőcseppek Louis nyúzott arcára. Még az angyalok is érte sírnak. Úgy döntött, hogy itt tölti az éjszakát, mert ilyen ítéletidőben nincs kedve tovább bóklászni. Különben is, hova menne? A fedett pavilonhoz sietett, elhelyezkedett az egyik padon és megpróbált elaludni. Az idő egyre rosszabb lett, süvített a szél, így még hidegebbnek érezte a hőmérsékletet és az esőt is beverte a tető alá. Jobban összehúzta magát a szűk helyen és farkincájával betakargatta magát. A könyöke még mindig sajgott, a talpa fájt, de ez volt a legkevesebb a mai nap után. Az eső kezdett átváltani hóvá, ami azt jelentette, hogy az időjárás még hidegebbre fordul, amit nem biztos, hogy Louis túl fog élni itt, a szabadban. De úgy volt vele, hogyha halálra is fagy, legalább egy kis ideig szabad lehetett.