A Bóbiták Hajnala | ✓

06

A szél halkan surrant be az ablakon, csókot lehelt a függönyre és kacagva szaladt tovább. Csakhogy egy pillantást se vethessenek az alakjára. A lány mégis utánanézett, ugyanaz a szellő fúrta ujjait vörös fürtjeibe, pimasz módon cirógatta fedetlen bőrét. Végigszánkázott fehér, porcelánbőrén, amin annyi szeplő ücsörgött, mint a sötét égbolton a csillagok, de végül eleresztette és tovább sietett. Egyenesen az éjszakai szerenádba úszó erdő felé. Mintha még visszapillantott volna rá, de túlságosan hívogató volt az erdő szava.

Hanga sóhajtva törölte le a homlokán gyöngyöző izzadtságot. Arra számított, hogy estére talán lehűl majd az idő, de tévedett. Úgy érezte, hogy most, az éjszaka peremén bandukolva a levegő még dohosabbá vált. Fojtogatta és néha már azon kapta magát, hogy kapkodva legyezgette magát a markában szorongatott naplóval.

Megigazítva a testét takaró zöld ruhát, át is sietett a nappaliba, ahol azonnal belebotlott a nagymamájába. A nő szorgosan kötögetett a lámpafények alatt míg a tv csendesen morajlott mellette, ugyan néha vetett néhány szót a papának, de az idő legnagyobb részében el volt foglalva a nagymamás dolgokkal.

Közelebb araszolt hozzá, már fél tízet mutatott az óra. Hanga nem tudott megszabadulni az érzéstől, ami tegnap óta hatalmába kerítette. Látta maga előtt Tekla csalódott tekintetét, látta, hogy megsértette őt, de pontosan nem tudta, hogy mivel. Szerette volna elérni telefonon, de egyszerűen ignorálta őt. Még a házuknál is járt, de Izolda keserűen megrázta a fejét.

– Sajnálom, Hanga. Tekla és én sajnos nagyon csúnyán összekaptunk. A nagyanyjához költözött. – Izolda szemeiben fájdalom égett.

Hanga lassan jött csak rá, hogy a lány mindenkivel összekapott. Egyedül volt. Pont az a Tekla, aki egyszerűen vonzotta magához az embereket! Ő sose volt egyedül, körülötte folyton zajlott az élet, de most úgy tűnt, hogy senkije se maradt.

A nagymamája sóhajtva helyezte a kötőtűket a dohányzó asztalra, majd megpaskolva a mellette lévő helyet, a karjai közé szorította Hangát. Ráncos ujjak simultak az arcához, de egy pillanatra sem bánta.

Már idős volt, régen a felnőtt korban lépkedett, de egyszerűen annyira elveszettnek érezte magát. Meg kellett volna találnia egyedül az utat, de esetlenül simult inkább az óvó ölelésbe.

– Jaj, drágám! Miért vagy mindig ennyire gondterhelt? – Nagyanyja sután eleresztette és két keze közé szorította unokája arcát, érezte, hogy tenyeréhez simultak a puha, vörös tincsek. – Olyan ritkán látni rajtad a mosolyt!

– Csak aggódom...

– Pedig nem áll jól neked! Amúgy is túlságosan zsenge hölgy vagy még ahhoz, hogy az aggodalmon rágódj! Legyél egy kicsit fiatal! Anyád pontosan ugyanilyen volt, egyszerűen nem lehetett kirángatni otthonról, de végül Endrének sikerült elcsalnia innen. – Terézia elmélázva szorongatta Hanga arcát, de emlékei már egészen mélyen a múltban barangoltak. – Dodi halála talán őt rázta meg legjobban! Hiszen olyan kisgyermek volt még akkor! Azt hittük a Péterrel, hogy még fel sem fogja a halál fogalmát... de az anyád már akkor is szörnyen okos lány volt. Mindent értett, tudta, hogy elveszítette. – A hangja alig hallhatóan elcsuklott, de a szemhéjak alatt ugráló szemek elárulták az asszonyt. Egy aprócska könnycsepp gabalyodott az ősz pillák sokaságába, de pár pillanat elteltével el is tüntette a nyomukat. Nem szeretett halott lányára gondolni. – Előhozod az érzékeny magamat! Te csavargó! Na siess, látogasd meg Teklát! Hagyj lássak egy kis mosolyt!

Hanga egy apró mosolyra görbítette az ajkait és egy-egy csókot lehelve nagyszüleinek arcára bele is bújt a cipőjébe. Amint kilépett az utcára a forró, nyári levegő körbeölelte. Szúnyogok búgtak a füleiben és már érezte is, hogy a könyöke hihetetlenül viszketni kezdett. Fáradtan hessegette el a kis rovarokat, de nem járt sikerrel. Egyre több helyen viszketett a karja.