A Bóbiták Hajnala | ✓

12

Mendel fáradtan dörzsölte meg a szemeit, majd óvatosan kiszedte a fülhallgatóját a füléből. Csupán félszemmel figyelte Andort, aki már kopogás nélkül lépett be a szobájába. Kimerültnek tűnt, ujjaival birizgálta szőke fürtjeit és bevárta a mögötte loholó Teklát. A lány egy egyszerű mozdulattal foglalt helyet az asztalon és a lábait lóbálva vetett egy csintalan mosolyt Mendelre, de ő csak megforgatta a szemeit.

– Lesz ma este egy buli Miskolcon, ha akarsz jöhetnél. – Tekla egy hatalmas pamacsot fújt dinnyés ízű rágójából, míg zöld szemeit közte és Andor közt kapkodta.

Mendel egy fáradt sóhajt hallatva helyezte telefonját Tekla mellé, majd lassan felvezette tekintetét a lány csupasz lábain, alig láthatóan összevonta a szemöldökét és alaposan átgondolta a válaszát. A bulik egyáltalán nem álltak tőle távol és már egészen hiányzott magányos életéből a pezsgés, de nem akarta könnyen adni magát.

– Na ne hisztizz már, jó lesz! – Tekla hevesen rúgott a térdébe, majd egy mosolyt villantva leugrott az asztalról. – Ismerem a magad fajtákat.

– Igazán? – Mendel kételkedve figyelte a lányt.

– Ezt egy igennek veszem!

Mendel egy megjátszott sóhajt hallatott, de azért örült, hogy nem neki kellett kimondania a végső döntést.

– Akkor este!

Tekla egy utolsó mosolyt megejtve szökkent ki a szobából. Már hetek óta tervezgette, hogy ellóg erre a bulira, de végig ott bugyogott benne valami aggasztóan rossz érzés. Egyszerűen intett egyet Annabellának és már el is hagyta a Pillmann házat.

Az utcán szokásosan fullasztóan dohos levegő uralkodott. Tekla érezte, hogy a homlokán már vízesésbe tömörültek a cseppek, fürtjei pedig nedvesen tapadtak tarkójához. Dünnyögve legyezgette magát, míg másik tenyerével ernyőt képzett a nap ellen, bár semmivel sem lett kellemesebb a helyzete.

Amint belépett a hűs házba kiszúrta Barnit a kanapé tövében. Ujjai között egy kis kamiont szorongatott, míg ajkaival megpróbálta imitálni a dudaszót. Tekla elmosolyodva közelítette meg a fiút és összeborzolva már így bozontos fürtjeit leheveredett mellé a hűs csempékre. Ő egy versenyautót ragadt meg, játékosan megelőzte a kamiont, mire Barni sértetten felhúzta az orrát és erőszakosan beleütközött Tekláéba. A lány csak figyelte öccsét, ahogy elmélyülten játszott a kisautókkal és egészen irigyelni kezdte nyugodt életét, viszont azt hihetetlenül sajnálta, hogy az összes barátja Miskolci volt, így gyakran meg se bírták látogatni egymást, főleg így nyaranta.

– Anya nem engedte meg, hogy találkozzunk Tibivel. Pedig pont hétvégén lesz a szülinapi zsúrja! – Hatalmas zöld szemeit Teklára függesztette. A kamion kipottyant a markából és szipogva simult nővérének karjaiba. – Mindenki ott lesz!

Tekla ismerte Izoldát, a nő sosem tartozott a kifejezetten szigorú szülők közé. Megcirógatta Barni sötétbarna fürtjeit, a kisfiú egészen elveszett az ölelésében.

– Mondta miért?

– Nem! – súgta alig hallhatóan.

Tekla az ajkaiba harapva dőlt neki a kanapé támlájának, annyira esetlennek érezte magát. Már egészen elszokott attól, hogy megvigasztaljon másokat, hisz általában ő volt az, aki vigasztalásra szorult. De tudta, hogy Barni előtt minden önző gondolatát ki kellett kosaraznia, hiszen csakis a kisfiú számított. Egyedül Barni!

– Akarod, hogy beszéljek vele?

Barni ijedten kapta fel a tekintetét.

– Ne mondd el neki, hogy én mondtam! Félek, hogy haragudni fog rám! – susogta halkan, majd a markába kapva a kis kamiont úgy feledkezett bele a játékba mintha mi sem történt volna.