A Bóbiták Hajnala | ✓

20

 – Valaki megfog halni – Mendel egyszerűen közölte a tényeket és szemeit a mólón ücsörgő társaság tagjai közt kapkodta. Megérezte magán Hanga hitetlenkedő és dühös pillantását, de egyszerűen csak megvonta a vállát. Tudta, hogy valaki meg fog halni, még azt is tudta, hogy ki lesz az a valaki, és azt is tudta, hogy ki lesz a gyilkos. Mintha már látta is volna maga előtt a képeket.

Dühösen hunyta le a szemeit és megpróbálta elfogadni a tényt, hogy ölni fog. Hogy az egyik barátját fogja megölni, csak azért, hogy megmenthesse azt a fiút, akit szeretett. Megőrültem? Mendel megpróbálta elfeledni az ígéretét, megpróbálta bemagyarázni, hogy igazából semmi sem történt, de a valami folyton ott búgott a füleiben és esélyt sem adott neki, hogy elfeledhesse.

Bűn. Bűnös. Bűnhődés.

Gyilkolás. Én. Az élet.

Mendel szemei óvatosan libbentek a fiúra. Sebes csendben ült, könyökét a térdein pihentette, míg körmeivel a kissé rozoga faléceket kapargatta. Nem is sejtette.

– Ne mondj ilyeneket, a végén még ránk hozod – bökte meg Tekla.

Mendel összerezzent és megvonta a vállát. Már ránk hoztam.

Tekla dühösen csapott a karjaira, de Mendel továbbra se tágított kijelentése mellől. Az ajka megrándult, mikor megpillantotta magán Andor tekintetét. Valamiért kedvelte, ha a szőke fiú rajta felejtette a szemeit.

Zaklatottan nyújtotta ki a lábát és lenézett a mélyen hullámzó tóra. Hangtalan volt minden, már-már rémisztően csendes, egyedül a fülében dünnyögő monoton mantra nem csitult. De Mendel már beleszokott és akármennyiszer akart átreppeni a hangok felett, valami az elméjébe hasított és emlékeztette arra a gyáva módon megkötött alkura.

Őket árultad el!

– Minden rendben? – Sebes hangja minden gondolatát kettészakította. Tiszta és kíváncsi volt a tekintete. A hangok csitultak a fiú fejében és sóhajtva dőlt a tenyereire.

– Nincs semmi rendben.

Gyilkos! Gyilkos! Nem is sejted!

– Hallod ugye?

– Mindig hallom – súgta fáradtan és egy pillanatra ő is kimerültségtől görnyedt össze. Sebes sóhajtva hajtotta arcát a tenyereibe és tehetetlenül merült el a gondolataiban, de nem sokáig maradt ebben a pozícióban. Felkapta a fejét és az ajkait dörzsölgetve nézett Mendelre, a fiú válaszul csak felvonta egyik torzonborz szemöldökét.

– Valaki meg tudja ezt a dolgot szólítani? Mármint akaratból, és úgy, hogy válaszoljon is?

Mendel élesen szívta magába a levegőt. Ő egyszer beszélt csak vele, mikor megkötötte a végzetes alkut. De nem akart a tartalmára gondolni, ki szerette volna üríteni az elméjét. Hazugsággal tömte a többiek fejét, és végül hasonlóan mindenki máshoz megrázta a fejét.

Nem szándékosan, de valami kényszerítette, hogy szemeit Teklán felejtse és azonnal felismerte a hazugságtól reszkető ujjakat. Hazudott! Vádlón csattant fel a hang, de azonnal lecsendesítette és kíváncsian figyelte tovább a lányt. Benne volt a beszélgetésben, de Mendel kiszúrta, hogy elhallgatott valamit. Pontosan úgy, ahogy ő is tette.

– Te beszéltél Kolompár Magdával – szólalt meg csendesen Mendel. Nem akarta bemártani Teklát, így végül egy másik dologba kapaszkodott bele. Szemeit óvatosan vezette Andorra.

– Azóta se jelent meg nekem. Csak akkor beszéltem vele, most csak érzek dolgokat – ujjait öntudatlanul érintette a szívéhez.

– Csak akkor bírunk beszélni vele, ha ő azt ő is akarja – súgta halkan Mendel közben pedig az összes szavát Teklának címezte és látva, hogyan rezzent össze tudta, hogy nyert ügye volt. Egy veszélyes mosoly jelent meg az ajkai szegletében és már nem is bírta sokáig türtőztetnie magát. Kettesben kell maradnod vele!