A Bóbiták Hajnala | ✓

02

- Mindent bepakoltál? Biztos nem felejtettél otthon semmit? Ezer százalék? - Ónodi Hanga unottan forgatta meg a szemeit. Az apja zsebeibe fúrt kezekkel figurázta ki az anyját, ami egy kellemes mosolyt csalt az arcára. - Ónodi Hanga! Hozzád beszélek!

Hanga persze újból megforgatta a szemeit, de miután egy újabb gyilkos pillantást kapott az édesanyjától, egy vesztes sóhaj mellett bólintott. Vörös fürtjei hullámosan keretezték kerekded arcát, még a nyár elején vágatta le őket, így egykoron derekát simogató fürtök, most csak az állát csiklandozták.

- Anya, tudod hány éves vagyok? - sóhajtotta. A nő egy halk kuncogást megejtve pislantott fel a pályaudvar mennyezetére, és reménykedett benne, hogy ezzel a mozdulattal el tudta rejteni csökönyös könnyeit. Szőke fürtjei az arcát cirógatták, az apja egy halvány mosoly mellett ölelte át Máriát.

- Nem értem Zsombi, te miért nem érzed ezt?

Hanga elmosolyodott a Zsombi megnevezésen, általában Zsombornak szokta hívni, csupán akkora tartogatta ezt, mikor igazán érzelgőssé vált a hangulat. A férfi megforgatta a szemeit, valószínűleg Hanga is tőle vette át ezt a szokást.

- Nem örökre hagy el a lányod! - A férfi megölelgette a lányát, majd a tenyerei közé fogva az arcát, megjelent valami üvegesség az ő tekintetében is. - Nehogy egy gyerekkel térj hozzánk vissza!

- Apa!

- Zsombor!

Egyszerre vágták rá, mindhárman elnevették magukat. A kalauz kitekintett az ablakon, és egy intés mellett jelezte, hogy a vonat pár perc múlva indulni fog, pont ezután hangzott fel az ismerős dallam és a mély női hang. A Miskolcba tartó vonat, egy perc múlva indul! Egy perc múlva indul! Kérem kezdjék meg a felszállást!

Az anyja hagyott egy csókot a lány homlokán, majd férje karjaiba bújva figyelte, ahogy egyetlen gyermeke sietősen felszaladt a vonatra. A kalauz utoljára körbepillantott, majd fogva magát egy erős rántással felhúzta a lépcsőt, és az ajtó egy kattanással zárult be.

Hanga érzett egy kis szúrást a szíve környékén és szeretett volna inteni egy utolsót a szüleinek, de addigra a jármű pöfögve indult meg. Letörölt egy cseppet az arcáról, majd megemberelve magát elindult a kabinok között. Nem szívesen telepedett volna le egy ember mellé, ezért még sietősen akart elfoglalni egy üres kabint, amit a vagon végén meg is talált.

Sóhajtva huppant bele az ülésbe, válaszolva a mozdulatára megannyi porszem kelt életre. Prüszkölve nyúlt az ablakkilincsért, de az meg sem mozdult, végül sóhajtva hagyott fel a próbálkozással. Majdcsak megfulladok a portól.

. . .

Az út Pesttől Miskolcig szörnyen monoton és unalmas volt, néhányan elhaladtak ugyan a kabinja mellett, az út végén, mégis egyedül szenvedte le magát a vonatról. Nem számított segítségre. Sóhajtva törölte le a homlokán gyöngyöző izzadság cseppeket. Minden csendes volt, a pályaudvaron csupán a vonatról lekászálódó emberek bolyongtak. Hanga sietősen megszaporázta a lépteit, amint kiszúrta, hogy csak negyven perce van elérnie a taxit, mielőtt még az egyetlen Tölgyeskertbe tartó busz is elhajt. A bőrönd zörögve követte a lépteit, mikor kiért a pályaudvarról. Gyorsan a szemei elé húzta a napszemüvegét, de nem tudott eltekinteni a reggeli fullasztó hőségtől. Trikója teljesen hozzátapadt, míg szemeivel kétségbeesetten fürkészte az ismeretlen tájat. Egy villamos lomhán suhant el előtte, míg egy férfi káromkodva kerülte ki az út közepén toporgó lányt, de miután kiszúrta az egyetlen Taxi feliratú autót sietősen szaladt felé.