A Bóbiták Hajnala | ✓

00

Aznap este különösen zúgolódott az erdő. Sisteregtek a fűszálak. Éppen hogy egy holló bőgő hangja hasított az erdő mély szerenádjába, mikor a sötétség megérintette az erdő alján hullámzó avart. A rajta ténfergő állatok tömege kelt át a göcsörtös leveleken és izgatottan siettek a tó tükréhez. A Hámori-tó hullámzott, égett benne még a naplemente színe, emlékezett az árnyalatokra és mélyen legbelül mind életre kelt. A bordó habokban elmerült valami fényes lila, csak egy pillanat volt az egész és egy apró hal pislantott fel a színes égboltra, majd meghallva az erdőből zúgó recsegést, újból visszabújt a védelmet nyújtó vízfelszín alá.

Almási Dorottya sietett át lelkesen a faágakon, míg kezeiben egy félliteres üveget szorongatott, unottan pillantott vissza a húgára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy utolérhesse a nővérét, viszont a lábai folyton-folyvást beleakadtak egy-egy csipkebokor tüskés ágaiba. Bosszúsan szaggatta le a csíkos zoknijára akadt tüskéket és már kiáltani is akart Dodinak, de az eszébe jutott, hogy még a házban megígérte a nővérének, hogy egy szót sem fog szólni az erdőben.

Apró szemeivel felnézett a színes égboltra és a sötét törzsek között húzódó mélységre, már nem is látta, hogy merre lehetett Dodi. Mérgesen pillantott a tettes csipkebokorra, de addigra már egy színes szalamandra kelt át a nedves avaron. Lassan vonszolta maga után hosszú, sárga pettyekkel színezett farkát. A lány kíváncsian guggolt le a kétéltűhöz, ujjai már majdnem megérintették nyálkás bőrét, mikor egy heves mozdulattal valaki megragadta az ujjait.

- Maris! - Dodi rácsapott a húga kezére. Maris figyelte az állatott, melynek jegeskéken égő szemei csak egy pillanatra vándoroltak a lány hófehér arcára és az azt körülölelő tejfölszőke fürtökre. Volt ebben a pillantásban valami rémisztő, mintha értelem lapult volna abban az állatban. - Tudod mit mondtam neked! Ezek az állatok mérgezőek! Nem hiába olyan a színe! Na gyere!

- Hova megyünk? - A lány megragadta a nővére ujjait, de a másik már hevesen gesztikulálva vágtatott át az erdőn. - Dodi!

- Csss! - Azonnal jött a válasz. Maris sietve követte nővérének hatalmas lépteit. - Mit mondtam neked? Itt csöndben kell maradni! - Hirtelen fordult meg így a kislány azonnal nővére hátának ütközött. - Maris.

- Jó, tudom! Csak mondd meg hova megyünk! - nyöszörögte a kislány, majd hatalmas szemekkel pillantott Dodira. A lány kifújta az eddig bent tartogatott levegőt és gyengéden megcirógatta húga kipirult bőrét. Ujjai belegabalyodtak aranylóan csillámló fürtjeibe, de ekkor valami kellemetlen érzés hasított a mellkasába. Tüstént lehunyta a szemeit, érezte a bőrén tekergő fagyos szellőt, ami kacagva kúszott keresztül tölgyesek vastag törzsei között. Megbújt valami ebben a homályban, érezte. Már olyan régóta érezte! Talán tényleg itt lenne az idő?

Visszanézett a húgára. Maris csendben rugdosta le a lábára akadt gallyakat, míg tejfölszőke tincsei már-már belegabalyodtak az avarba. Dodinak nem volt választása, nem volt ideje gondolkodni. A szél egyre hevesebben vágott át az erdőn, hevesen ragadta meg a lány tenyerét és maga után vonszolva vágtak át a puha avaron.

Itt volt az idő.

Hiszen a saját szemeivel látta, hogyan kúszott az egész erdőre ez a sejtelmes homály, hogyan hullámzott a talpuk alatt a föld! Mintha már maga a valami se bírta volna kivárni a megfelelő pillanatot. Türelmetlenül toporzékolt a háttérben.

Dodi szemei elé is bekúszott a homály, észre se vette már a markát szorongató Marist. A kislány az ajkait rágcsálva figyelte a semmibe vesző tekintetet, de leginkább az zavarta, hogy nővére még mindig nem válaszolta meg a kérdését.