A Bóbiták Hajnala | ✓

07

Tekla az ablaknak döntötte a homlokát, míg szemeivel az égő lámpasort figyelte. Gondolatai szokásosan kavarogtak és mire pislanthatott volna már le is parkolt az autó nagyanyja kissé kopottas háza előtt, de nem bírt megmozdulni.

– Haza vigyelek? – Andor csak ennyit kérdezett mégis egy hatalmas lavinát indított el a lány mellkasában. Ahogy elérték a tudatát a szavak egyet bólintva egyezett bele. Hiszen mennyire várta már ezt a pillanatot!

De tagjai reszkettek, egészen addig nem merte feltárni a szemeit, míg az autó le nem parkolt a rózsaszínre meszelt ház előtt, ujjait ökölbe szorította. Már ki akart lépni, de Andor még időben kapott a csuklója után. Egy halvány mosoly volt a válasza.

– Minden rendben lesz.

Tekla hinni akart Andornak, de a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy miket vágott Izolda fejéhez, hogy milyen undorítóan viselkedett velük! Lesütött szemekkel bólintott, ebben a pillanatban még ez is sok volt tőle, képtelen lett volna szólásra nyitni a száját.

Amint lelépett a kocsi platójáról, az egy halk dörmögés mellett fordult meg és beleveszett a szürkületbe, egészen a kereszteződésig követte Tekla a szemeivel, de mikor az autó eltűnt a kanyarban, a szívében páni félelem uralkodott el.

Körmeit a markába vájta, szemeivel pedig tehetetlenül figyelte a csillagok ezreit. Pedig meg akart fordulni, el akart veszni a poros úton a gondolataiban, de a nappaliban hirtelen kigyúltak a fények. Tekla látta Izoldának és édesapjának a sziluettjét, a nyitott ablakon még a hangjuk is kiszűrődött, de képtelen volt felfogni a szavak jelentését. Meghátrált.

Könnyek mardosták a szemét, közben fogaival hevesen kínozta az ajkait, képtelen volt rávennie magát arra, hogy az ajtóhoz lépve megnyomja a csengőt.

Viszont a környezet meghallotta néma kérését, megérezte a lány gondolatait és szurkosan sűrűvé változott. Hatalmasakat pislogva próbálta újból megpillantani a homályló lámpafényt, de a feketeség mindent belepett. A távolban mintha megmozdult volna valami, viszont a lány egyáltalán nem volt biztos semmiben. Megrészegült a láthatatlanságában. Úgy tűnt ő is a sötét köd részévé vált, eltűnt benne, eggyé vált vele és így meg is értette őt. Hallotta a hangját. Egy egészen halk dallam kúszott a füleibe, amire először fel sem figyelt. Lágyan érintették meg, a bőrére simult egy érintés, de mire felfoghatta volna az kámforrá vált.

– Tekla?

A sötétség pillanatok alatt tisztult ki. A lányból pedig kitört az eddig bent tartogatott levegő, lihegve esett térdre. Rózsaszínre festett tincsei az arcába borultak. Tekla csak utólag érezte meg a félelmet. Lehunyt szemekkel rázta meg a fejét, ki akarta üríteni a gondolatait, újból elmerülni a végtelenségnek tűnő sötétségben. Akár egy lidérces álom!

Egy érintés simult a vállaira, egy pillanat erejéig Teklában felmerült a remény, hogy talán újból a sötét valami borította be, de a bőrkeményedésekről azonnal felismerte édesapja tenyerét. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, kirobbantak belőle a könnyek.

A férfi gyengéden szorongatta a lány testét, mintha egy porcelán babát tartott volna a kezeiben, hirtelen mindenről megfeledkezett. Már nem gondolt arra, hogy miket vágtak egymás fejéhez. Nem érdekelték a káromló szavak, csak annyi, hogy újból az ölelésébe zárhatta a lányát, hogy megbizonyosodhatott róla, hogy egészséges és minden a legnagyobb rendben volt vele.

Imre halkan csitítgatta a zokogó gyermeket, míg Izolda az ajtófélfának támaszkodva nyelt egy hatalmasat. Úgy érezte képtelen elfeledni a szavakat, amit a lány hozzá vágott, most mégis úgy érezte, hogy a harag eltűnt a testéből, szeretettől és aggodalomtól reszketett.