A Bóbiták Hajnala | ✓

11

Sebes a zsákba halmozta az elszórt üvegeket. Andor az egyik tölgyfának vetette a hátát és kérdőn figyelte a fiú heves mozdulatait. Sebes tudta, hogy mit akart kérdezni Andor, de szándékosan nem adott neki lehetőséget rá. Már így is zavarta, hogy az ő gondolatai is folyton Hanga körül táncoltak. Végül feladta a küzdelmet és ledobva a zsákot az avarra megadóan belenézett Andor égszínkék szemeibe, de ő nem kérdezett semmit. Elfojtott egy mosolyt és felkapva a két zsákot egyszerűen megindult az autók felé.

Megadóan követte és közben átkozta magát.

– Hanga csak megemlítette tegnap, hogy már egy hete kerülöd.

– Nem találkoztunk, elkerültük egymást... miért is számít ez kerülésnek? – túlságosan dühösen tette fel a kérdést és máris szidta önmagát. Tényleg nem értette mi ütött belé. Beletúrt a hajába és miután megtorpantak a fahéjszínű Trabant előtt megadóan huppant az anyósülésre.

Andor lógva hagyta Sebes költői kérdését, de belül jót szórakozott a fiú elkeseredett ábrázatán. Feljebb tekerte a recsegő rádió hangerejét és miután a palackokat a szemetesbe vágták, zsebre tett kezekkel várta be Sebest.

– Figyelj nem tudom mi van köztetek, de szerintem nem éri meg ennyit rágódni miatta.

Sebes felkapta a fejét, göndör fürtök kókadtak a szemei elé.

– Érted pont ez a baj. Semmi sincs közöttünk. Úgy kerüljük egymást, mint kettő idióta gyerek!

– Te kerülöd őt, Hanga szívesen találkozott volna veled, de te minden programot lemondtál valami szar indokkal! – vádlón húzta el a száját.

– De itt van ez a Mendel gyerek – súgta halkan, mintha még magának is csak most merné bevallani, hogy féltékeny volt rá.

– Mendel meleg.

– Mi van? – Sebesből hirtelen tört ki a kérdés. Nem akarta bevallani, de hatalmas megkönnyebbülés áradt szét benne. Elrejtette a vigyorát és belerúgva az egyik kavicsba kifújta a bent tartogatott levegőt, mintha mázsás súlyok gördültek volna le válláról. Ő pedig felszabadult, akár egy kósza porszem.

– Egyik nap mondta. Szóval miatta nem kell aggódnod.

Andor megpörgette a kulcsot az ujjai körül és egy suta intés mellett pattant az autójába, tudta, hogy Sebes ezúttal nem búskomoran fog elbújni a szobájába, hanem felkeresi Hangát. Legalábbis reménykedett abban, hogy ez fog történni.

. . .

Hanga elterült Tekla mellett a kertjükben. Szemeivel felfalta a cseresznyefa tetején himbálózó utolsó vérvörös szemet, félfüllel még hallotta, hogy Tekla valami afférjáról magyarázott. Ő tényleg nem értette, hogy honnan szedte össze ezeket a fiúkat. Tölgyeskerten alig találkozott velük egyidős sráccal, aki igazán jóképű lett volna. Mélyen talán mindig is irigyelte Teklát, ő talán megegyezett Dodival, égett benne a vágy a kalandok iránt, nem félt attól, hogy mit gondolnak róla mások és nyíltan beszélt a szexről.

Sóhajtva dörzsölte meg a homlokát és tekintetét a cseresznyéről visszavezette Teklára. A lány visszapillantott rá és megejtve egy mosolyt kisöpört egy tincset Hanga arcából. Talán mélyen mindketten irigyelték a másikat, Tekla szerette Hangának ezt a szende és ártatlan oldalát, szerette benne, hogy kedves volt és empatikus, egy biztos pont az ő hadakozó életében. Hanga sose volt erős a haragtartásban, megbocsátott az embereknek, mégha hatalmas bűnt is követtek el. Valamiért felszárnyalt benne a sajnálat, nem bírta, ha másokat szenvedni látott. Mégis volt benne egy harcias én, gyakran rejtegette, de igen nagyszájú és bunkóvá is tudott válni.